Hollywoodban egy színész arca nemcsak a megélhetése, hanem sokszor a legértékesebb árucikke is. Matt Hagen ezt a kegyetlen szabályt a saját bőrén tapasztalja meg, amikor egy brutális támadás egyetlen pillanat alatt romba dönti a karrierjét. A férfi kétségbeesetten próbálja visszaszerezni mindazt, amit elveszített, ám a megoldás, amelytől az életének helyreállítását várja, végül valami sokkal rettenetesebbé változtatja.
Az október 22-én a magyar mozikba került Agyagpofa már az alaphelyzetével kilóg a megszokott képregényfilmek közül. James Watkins rendezése Batman egyik legismertebb ellenfelét állítja a középpontba, de nem arra kíváncsi, hogy ki képes megállítani a szörnyeteget. Sokkal inkább arra, hogy mi történik azzal az emberrel, akiből a szörnyeteg megszületik.
Batman nélkül is működhet Gotham legsötétebb története
A DC szereplői között bőven akadnak olyan gonosztevők, akiknek a múltja önmagában is elbírna egy egész filmet. A képregény-adaptációk mégis gyakran a szuperhősökhöz fűződő kapcsolatukon keresztül mutatják be őket, mintha minden történetnek szükségszerűen egy későbbi összecsapáshoz kellene vezetnie. Az Agyagpofa éppen ezt az elvárást fordítja ki.
A Tom Rhys Harries alakította Matt Hagen Gotham szegénynegyedéből jut el a filmsztárság küszöbéig, ám egy helyi bűnöző támadása súlyosan eltorzítja az arcát. Amikor mindenki hátat fordít neki, Dr. Caitlyn Corr (Naomi Ackie) kísérleti kezelésében látja az utolsó esélyét. A beavatkozás visszaadja korábbi külsejét, csakhogy a testében elinduló változásokat többé nem képes uralni.
Ez az alaphelyzet önmagában is elegendő egy tragikus horrortörténethez. Batman hiánya nem jelent valódi űrt, mert a konfliktus nem a hős és a gonosztevő összecsapásából, hanem Hagen kétségbeeséséből és egyre pusztítóbb döntéseiből épül fel. Gotham pedig különösen alkalmas háttér ehhez: egy város, ahol az erőszak, a társadalmi különbségek és a bűnözés éppen olyan könnyen teremthetnek szörnyetegeket, mint a félresikerült tudományos kísérletek.
Az Agyagpofa sokkal közelebb áll A légyhez, mint a Supermanhez
David Cronenberg 1986-os klasszikusában, A légy című filmben a test átalakulása nem egyszerű látványosság volt. Seth Brundle történetének igazi borzalmát az adta, hogy a főszereplő a fizikai változásokkal együtt lassan az emberi kapcsolatait és saját személyiségét is elveszítette. A testhorror ebben a megközelítésben nem pusztán undort kelt: olyan félelmeket tesz láthatóvá, amelyekkel egyébként nagyon nehéz szembenézni.
Az Agyagpofa hasonló gondolatból indul ki, de különösen kegyetlen csavarral. Matt Hagen éppen abból élt, hogy az arcát, a megjelenését és a személyiségét mások számára eladhatóvá tette. Amikor elveszíti az állandó külsejét, a változás nemcsak a testét érinti, hanem azt is, ahogyan önmagáról gondolkodik.
Mike Flanagan és Hossein Amini forgatókönyve a bosszútörténetet ezzel az identitásválsággal kapcsolja össze. James Watkins pedig nem próbálja egy hagyományos szuperhősfilm látványvilágába szelídíteni a történetet. A fizikai átalakulások, az emberi test sérülékenysége és a főszereplő egyre szélsőségesebb viselkedése együtt adják a film nyugtalanító karakterét.
Ebben az összehasonlításban különösen érdekes, hogy az Agyagpofa központi kérdése szinte az ellenkezője a klasszikus szuperhősfilmekének. Míg Superman esetében a rendkívüli képességekhez társuló felelősség kerül előtérbe, Hagen történetében maga a képesség válik az emberi identitás felbomlásának eszközévé. Az egyik szereplőnek meg kell tanulnia együtt élni az erejével, a másik éppen az ereje miatt veszíti el az uralmat az élete fölött.
A DC most olyasmit mert megtenni, amit a Marvel ritkán
A közös filmes univerzumok egyik legnagyobb veszélye az egyformaság. Amikor minden produkciónak ugyanazt a közönséget kell kiszolgálnia, a különböző történetek idővel könnyen hasonló hangvételű látványfilmekké válnak. A szereplők változnak, de az alapvető történetmesélési módszerek és a műfaji határok alig mozdulnak.
James Gunn és Peter Safran DC-univerzumában az Agyagpofa éppen azért érdekes, mert nem egy újabb családbarát szuperhősfilmet próbál eladni. A véres, nyomasztó testhorror vállalása azt jelzi, hogy a stúdió hajlandó a karakterhez igazítani a műfajt, még akkor is, ha ezzel szűkebb közönséget érhet el. A film így inkább a horrorkedvelő nézőket szólítja meg, mint azokat, akik a következő nagyszabású képregényes összecsapásra kíváncsiak.
A Marvel Moziverzuma hosszú ideig az egységes hangvételére építette a sikerét, miközben a különböző alkotások gyakran csak korlátozottan távolodhattak el a bevált formulától. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Marvel soha nem kísérletezett más műfajokkal, de az Agyagpofa jóval bátrabban használja egy önálló horror eszköztárát, mint amit a nagy költségvetésű szuperhősfilmek többségétől megszoktunk. A DC számára pedig éppen ez jelenthet valódi lehetőséget.
A kérdés nem az, hogy minden következő DC-produkciónak ennyire sötétnek kell-e lennie. Sokkal fontosabb, hogy a stúdió képes lesz-e más karaktereknek is hasonló alkotói szabadságot biztosítani. A Mocsárlény például egészen másféle horrort képviselhet, míg a Batmanhez kapcsolódó bűnügyi történetekből akár kemény thrillerek is születhetnek.
A kritikusok megosztottak, a közönség viszont egyelőre lelkes
Az Agyagpofa fogadtatása különösen érdekes, mert a kritikusok nem ugyanazokat az erényeket és hibákat látják benne. A Variety és a The Hollywood Reporter szerzői a műfaji vállalásokat és Tom Rhys Harries alakítását értékelték, míg más kritikák a kiszámítható cselekményt, a forgatókönyv gyengébb részeit és a digitális trükköket kifogásolták. A film tehát nem aratott egyöntetű sikert, de abban viszonylag széles az egyetértés, hogy egészen más élményt kínál, mint a DC korábbi szuperhősfilmjei.
A Rotten Tomatoes október 25-i összesítése 156 kritika alapján 75 százalékos értékelést mutat, miközben az igazolt nézői visszajelzések 94 százaléka pozitív. A két szám közötti különbség önmagában nem bizonyítja, hogy a közönségnek jobban tetszik a film, mint a szakmának, hiszen eltérő módszertan szerint készülnek. Arra azonban utal, hogy a korai nézői fogadtatás lényegesen lelkesebb, mint a kritikák összképe.
Ennek az eltérésnek több oka is lehet. A kritikai és a korai nézői fogadtatás különbsége mögött nem feltétlenül ugyanazok az elvárások állnak. A groteszk átalakulások és a nyomasztó légkör önmagukban is erős műfaji élményt teremthetnek, de ettől még a forgatókönyv hibái és a történet kiszámítható fordulatai sem tűnnek el. Az Agyagpofa így egyszerre lehet hatásos horror és vitathatóan felépített dráma.
Az Agyagpofa hosszabb távon fontosabb lehet a DC-nek, mint a bevételei
Egyetlen film természetesen nem képes megváltoztatni egy egész stúdió működését. Az Agyagpofa jelentősége mégsem kizárólag a jegybevételekben vagy a kritikai pontszámokban mérhető. Sokkal érdekesebb, hogy a DC hajlandó volt egy viszonylag kevésbé ismert gonosztevő köré olyan filmet építeni, amely saját műfaji szabályai szerint működik.
A képregények világában ez a sokszínűség évtizedek óta természetes. Ugyanabban az univerzumban megférnek egymás mellett a kozmikus kalandok, a földhözragadt bűnügyi történetek, a politikai thrillerek és a kifejezetten sötét horrorok. A mozifilmek azonban sokáig nehezebben engedték meg maguknak ezt a szabadságot, különösen akkor, amikor minden új produkciótól milliárdos bevételeket vártak.
Az Agyagpofa arra kínál példát, hogy egy képregény-adaptációnak nem feltétlenül kell a lehető legnagyobb történetet elmesélnie. Néha éppen az tesz egy filmet emlékezetessé, hogy nem egy világ sorsa forog kockán, hanem egyetlen emberé. Matt Hagen története pedig annál kegyetlenebb, minél világosabbá válik, hogy a férfi mindent megtenne azért, hogy ismét önmaga lehessen – miközben már azt sem tudja, ki volt valójában.
