Amikor Sofia Coppola 2005-ben megérkezett Versailles-ba, már pontos elképzelése volt arról, milyen filmet szeretne készíteni a francia királynéról. A megvalósítás azonban egészen más feladatot jelentett: több száz ember munkáját kellett összehangolnia, miközben történelmi helyszíneken, szigorú időbeosztás mellett dolgozott. A forgatáson ott volt az édesanyja, Eleanor Coppola is, aki kamerával a kezében figyelte, hogyan irányítja a lánya élete addigi legnagyobb produkcióját.
Eleanor csaknem 80 órányi felvételt készített, amelyből akkor mindössze egy rövid DVD-kiegészítőben használtak fel részleteket. A fennmaradó anyagból húsz évvel később született meg a Making Marie Antoinette, egy 86 perces dokumentumfilm, amely október 23-án került kiválasztott külföldi mozikba, november 6-án pedig világszerte megérkezik a MUBI-ra. A felvételeken nem a már ismert, gondosan megkomponált történelmi film pereg, hanem az a sokszor fárasztó, olykor feszült munka, amely nélkül a látványos jelenetek soha nem születhettek volna meg.
Versailles-ban még a tapasztalt rendezőknek sem lett volna könnyű dolga
A Marie Antoinette forgatására összesen 57 nap állt rendelkezésre, ebből húszat a versailles-i kastélyban töltöttek. Sofia Coppola 34 éves volt, és korábban még nem irányított ekkora stábbal, ilyen összetett látványvilágú produkciót. A közel 40 millió dolláros film költségvetése és a történelmi helyszínek különleges követelményei minden forgatási napot komoly szervezési feladattá tettek.
Eleanor felvételei azt is megmutatják, milyen kevés köze van egy kosztümös film elkészítésének ahhoz a könnyed eleganciához, amelyet végül a vásznon látunk. A versailles-i termekben világosítók, díszletesek és jelmezesek dolgoztak egymás mellett, miközben a következő jelenet előkészítése már zajlott. A rendezőnek folyamatosan döntenie kellett arról, mi fér bele az időbe, hogyan használhatók a helyszínek, és miből nem engedhet a saját elképzelései közül.
A dokumentumfilm egyik legbeszédesebb részlete, hogy Sofia mindeközben hörghuruttal is küzdött. A fizikai kimerültség nem változtatott azon, hogy naponta tucatnyi alkotói és szervezési kérdésben kellett állást foglalnia. A kamera éppen ezeket a pillanatokat őrizte meg: nem a magabiztos rendezői pózokat, hanem azt az embert, akinek bizonytalanságok közepette is irányítania kellett a forgatást.
Sofia Coppola nem engedte, hogy más szemszögéből meséljék el Marie Antoinette történetét
A 2006-os Marie Antoinette egyik legfontosabb alkotói döntése az volt, hogy a királynét nem pusztán történelmi szereplőként, hanem fiatal nőként mutatta be, akinek minden lépését szabályok és elvárások határozzák meg. A politikai események helyett a magány, a kívülállóság és az udvari élet fojtogató kötöttségei kerültek előtérbe. Ez az értelmezés azonban már a forgatáson sem volt magától értetődő minden munkatárs számára.
A dokumentumfilm egyik jelenetében az operatőri nézőpont körül alakul ki nézeteltérés. Amikor felmerül, hogy egy romantikus pillanatot a férfi szereplő szemszögéből érdemes megmutatni, Coppola ragaszkodik ahhoz, hogy Marie Antoinette érzései maradjanak a középpontban. A konfliktus aprónak tűnhet, de pontosan megmutatja, hogy a film hangvételét sokszor az ilyen döntések határozzák meg.
A rendező következetessége azért különösen érdekes, mert a Marie Antoinette később éppen ezzel a szokatlan nézőponttal váltott ki vitákat. A történelmi hűséget számon kérő nézők és kritikusok egészen más filmet vártak, mint amit Coppola készített. Eleanor kamerája most megmutatja, hogy a sokat vitatott megközelítés tudatos alkotói választás volt, amelyet a rendező már a forgatáson is következetesen képviselt.
Kirsten Dunst jelmezei mögött is egy egész filmes világ épült
A Marie Antoinette látványának egyik meghatározó alkotója Milena Canonero jelmeztervező volt, aki később Oscar-díjat kapott a munkájáért. A film ruhái, parókái és kiegészítői egyszerre idézték meg a versailles-i udvar pompáját és tették érzékelhetővé a királynő köré épülő szigorú világot. A jelmezek így nem puszta díszítőelemek voltak, hanem a történetmesélés részei.
A dokumentumfilmben a jelmezpróbák és a forgatás előkészületei is helyet kapnak. Kirsten Dunstnak nemcsak a szerepet kellett megformálnia, hanem a bonyolult ruhákban és a korabeli mozgáskultúrához igazodva is természetesen kellett viselkednie. A vásznon látható könnyedség mögött gondos tervezés, hosszú előkészítés és számtalan apró gyakorlati megoldás állt.
A stábtagok közötti pillanatok olykor egészen más hangulatot árasztanak, mint maga a film. Jason Schwartzman, aki XVI. Lajost alakította, egy csembalón bolondozik, Marianne Faithfull pedig tréfálkozik a jelmezesekkel. A kamera így nemcsak egy monumentális produkció munkáját, hanem azokat az emberi helyzeteket is megőrzi, amelyek rendszerint eltűnnek a kész jelenetek mögött.
A Marie Antoinette húsz évvel később egészen más megítélésnek örvend
Sofia Coppola filmjét 2006-ban sokan nehezen tudták elhelyezni a hagyományos történelmi drámák között. A francia udvar életét modern pop- és rockzenével, szokatlan színekkel és helyenként kifejezetten mai viselkedésmintákkal ábrázolta. Az alkotást Cannes-ban is megosztott fogadtatás kísérte, miközben a látványvilágát és a főszereplő alakítását sokan már akkor is méltatták.
Az eltelt két évtizedben a Marie Antoinette körül elkötelezett rajongótábor alakult ki. Pasztellszínei, zenéi és a történelmi környezetbe helyezett, mégis nagyon mai női főszereplője későbbi alkotásokra is hatott. A film ma már nem egyszerűen egy vitatott kosztümös dráma, hanem Sofia Coppola rendezői világának egyik legjellegzetesebb darabja.
A Making Marie Antoinette ezért különösen érdekes időpontban érkezik. A húszéves évfordulóra elkészült az eredeti film 4K-felújítása is, a dokumentumfilm pedig lehetőséget ad arra, hogy a már ismert jelenetek mögött új részleteket fedezzünk fel. Egy olyan alkotás létrejöttét követhetjük, amelynek stílusát ma már könnyű felismerni, de amelynek szokatlan megoldásai a forgatás idején még komoly alkotói kockázatot jelentettek.
Eleanor Coppola már az Apokalipszis most forgatásán is történelmet írt a kamerájával
Eleanor Coppola neve nem először kapcsolódik egy legendás film kulisszáihoz. Férje, Francis Ford Coppola Apokalipszis most című alkotásának nehéz forgatását szintén megörökítette, ezekből a felvételekből született meg az 1991-es Hearts of Darkness: A Filmmaker’s Apocalypse. A dokumentumfilm azóta is a filmkészítésről szóló alkotások egyik legismertebb darabja.
A két forgatás között azonban jelentős különbség volt. Az Apokalipszis most készítését kiszámíthatatlan körülmények, súlyos nehézségek és látványos alkotói válságok kísérték, míg a Marie Antoinette munkálatai alapvetően jóval szervezettebben zajlottak. Eleanor megfigyelői módszere mégis mindkét helyzetben működött, mert elsősorban az emberek munkájára és reakcióira figyelt.
Eleanor hosszú évtizedeken át követte kamerájával családja filmes munkáit, miközben saját alkotói ambíciói gyakran háttérbe szorultak. Csak nyolcvanévesen rendezte meg első játékfilmjét, a Paris Can Wait című alkotást. A Marie Antoinette forgatásán készült naplóbejegyzéseiben is felmerül, milyen érzés folyton mások munkáját dokumentálni ahelyett, hogy a saját történeteit mesélné el.
Egy családi beszélgetés néha többet árul el, mint egy forgatási jelenet
A dokumentumfilm különleges pillanatai közé tartoznak az Eleanor és Sofia közötti egészen hétköznapi beszélgetések. Egy alkalommal a rendező ingerülten reagál arra, hogy édesanyja a forgatás közben ismét kamerával közelít hozzá. A helyzet ismerős lehet bárkinek, aki felnőttként is megtapasztalta, milyen könnyen visszatérhetnek a régi családi szerepek.
Eleanor naplóiból az is kiderül, hogyan élte meg lánya önállósodását. Sofia kamaszkorában természetes módon távolodni kezdett tőle, édesanyjának pedig meg kellett tanulnia elfogadni ezt a változást. A 2005-ös forgatáson már egy tapasztalt, saját elképzeléseihez ragaszkodó rendezőt figyelhetett, aki történetesen a lánya volt.
A képeket Diane Lane narrációja egészíti ki, aki Eleanor egykori naplóbejegyzéseit olvassa fel. A színésznő korábban a Paris Can Wait főszereplője volt, így személyes alkotói kapcsolat is fűzte Eleanorhoz. A szövegek nem egyszerűen elmagyarázzák, mit látunk, hanem betekintést engednek abba is, hogyan élte meg az édesanya a forgatás közben látottakat.
Sofia Coppola fejezte be édesanyja utolsó dokumentumfilmjét
Eleanor és Sofia a koronavírus-járvány idején kezdték újra átnézni a 2005-ben készült felvételeket. Ekkor merült fel, hogy a csaknem 80 órányi anyagból nem egyszerűen újabb werkfilmet, hanem önálló dokumentumfilmet készítenek. Eleanor azonban már nem érhette meg a munka befejezését: 2024 áprilisában, 87 éves korában meghalt.
Sofia az édesanyja halála után folytatta a munkát Aaron Matthews vágóval, valamint Eleanor régi munkatársai, Davia Nelson és Liz Bird közreműködésével. A kész film rendezőjeként továbbra is Eleanor Coppola szerepel, hiszen a felvételek az ő megfigyeléseiből és eredeti elképzeléseiből születtek. Sofia célja az volt, hogy az édesanyja által elkezdett alkotás eljusson a közönséghez.
A MUBI hivatalos előzetese is megmutatja, mennyire különbözik Eleanor kamerájának világa a Marie Antoinette gondosan megkomponált képeitől. A versailles-i jelenetek előkészítése, a jelmezek és a személyes megfigyelések olyan történetet rajzolnak ki, amelyben a filmkészítés és az anya-lánya kapcsolat egyformán fontos.
November 6-án a MUBI-ra is megérkezik a Making Marie Antoinette
A 86 perces dokumentumfilmet a New York Film Festival közönsége már láthatta, október 23-tól pedig az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Kanadában is kiválasztott mozik vetítik. November 6-án a MUBI kínálatában válik világszerte elérhetővé, így a magyar nézők is megnézhetik Eleanor Coppola utolsó rendezését.
A film huszadik évfordulója alkalmat adott arra, hogy újra előkerüljön Sofia Coppola egyik legkülönösebb rendezése. Az új dokumentumfilm azonban nem pusztán a Marie Antoinette iránti nosztalgiára épít. A forgatásról készült felvételek azt is megmutatják, hogyan formálódott egy fiatal rendező saját alkotói hangja a stábtagokkal folytatott viták, a nehéz döntések és a mindennapi munka során.
Eleanor Coppola eredetileg a lánya filmjének születését akarta megörökíteni. A két évtizeddel később elkészült dokumentumfilmben végül az ő története is helyet kapott: egy alkotóé, aki hosszú éveken át figyelte mások munkáját, és élete utolsó rendezésében a saját tekintetének is maradandó emléket állított.
