Batman nélkül is lehet Batman-filmet csinálni. Sőt, a DC most olyan mélyre merészkedett Gotham szörnyeinek világában, hogy a köpenyes igazságosztó jelenléte talán csak útban lenne. Az Agyagpofa ugyanis a korai nézői reakciók alapján nem akar még egy történetet elmesélni arról, hogyan győzi le a jó a rosszat. Inkább megmutatja, mi történik, amikor egy ember saját teste válik a legnagyobb ellenségévé.
James Watkins horrorfilmjének október 13-i vetítései után megérkeztek az első beszámolók, amelyek meglepően egységes képet festenek a produkcióról. Véres, kellemetlenül groteszk és időnként kifejezetten gyomorforgató filmről írnak, miközben Tom Rhys Harries alakítását szinte mindenki kiemeli. Az igazán izgalmas azonban az, hogy több nézőnek nem egy DC-film, hanem David Cronenberg A légy című testhorrorja jutott eszébe.
Agyagpofa nem Venom, és szerencsére nem is akar az lenni
A képregényekben Matt Hagen az egyik legsokoldalúbb Batman-ellenfél: képes megváltoztatni az alakját, mások arcát felvenni, és olyan módon formálni a testét, ami látványos összecsapások egész sorát teszi lehetővé. Csakhogy ugyanebben a képességben ott rejlik egy sokkal érdekesebb történet is.
Mi történik azzal az emberrel, akinek az arca szó szerint a megélhetése, majd egyszer csak elveszíti az uralmat a saját külseje fölött? Az Agyagpofa ezt a rémálmot bontja ki Matt Hagen történetén keresztül, akinek a színészi karrierje egy brutális támadás után omlik össze. Egy kísérleti kezelés ugyan visszaadja neki a reményt, de olyan átalakulást indít el, amelyből már nincs egyszerű visszaút.
Aki emlékszik Jeff Goldblum lassú, visszataszító metamorfózisára A légy című filmben, annak aligha kell elmagyarázni, miért hálás alapanyag ez egy horrorrendező kezében. Ott Seth Brundle fokozatosan veszíti el az emberségét, itt pedig egy színész szembesül azzal, hogy a saját arca többé nem az övé.
A DC ezzel egészen más utat választott, mint a Venom-filmek, amelyek egy szörnyű külsejű karakterből elsősorban humorral működő antihőst faragtak. Az Agyagpofa első visszajelzései szerint Matt Hagen története nem próbálja folyamatos poénokkal feloldani a horrorját. A szörny itt valóban szörny maradhat.
A nézők szerint még a horrorrajongóknak is tartogat meglepetéseket
A Collider munkatársa, Steven Weintraub az első vetítés után arról számolt be, hogy a film több jeleneténél a közönség is hangosan reagált a látottakra. A DC-univerzum előzetes ismerete nélkül is követhető történetet dicsérte, amely az amerikai R-korhatár nyújtotta szabadsággal is él.
Peter Gray szintén a film kegyetlenségét emelte ki, és azt, hogy Watkins kevés humorral enyhíti a brutalitást. Tom Rhys Harries alakításában egyszerre látta a fiatalos bájt és azt a fenyegetést, amely lassan felülkerekedik Hagen személyiségén.
A horrorrajongók számára talán Bill Bria reakciója a legbeszédesebb. Ő egyenesen A légy és Sam Raimi Darkman című filmjének rokonságát emlegette. Utóbbi párhuzam különösen találó: a Darkman főhőse szintén súlyos arcsérülés után indul el egy olyan úton, ahol az elveszített identitás, a szerelem és a bosszú egyre nehezebben választható szét.
Brandon Davis a gyakorlati effektekre és a film nyugtalanító, véres ötleteire hívta fel a figyelmet. A különbség itt nem pusztán annyi, hogy a DC ezúttal több művért engedett a vászonra. Az első reakciókból egy olyan film képe rajzolódik ki, amelyben az erőszak és a testi átalakulás a szereplő szétesésének része.
Mike Flanagan tudta, hol kell megfogni ezt a szörnyet
A film történetén Mike Flanagan is dolgozott, ami önmagában sokat elárulhat arról, miért nem pusztán a látványos átalakulásokra épül az Agyagpofa. Flanagan horrorjaiban a szörnyek mögött rendszerint nagyon is emberi tragédiák húzódnak. Az Álom doktor vagy a Hill-ház szellemeit ismerő nézők pontosan tudják, hogy nála a félelem sokszor csak a felszín, amely alatt egészen más fájdalom dolgozik.
Watkins pedig nem az a rendező, aki különösebben félne kellemetlen helyzetbe hozni a nézőit. Az Eden Lake – Gyilkos kilátások után aligha meglepő, hogy Gotham világában is az emberi kiszolgáltatottság és a brutalitás felől közelített a történethez.
A kettő találkozásából olyan képregényfilm születhetett, amelynek nem az a legfontosabb kérdése, milyen erős lesz a főszereplő, ha végre teljesen átalakul. Sokkal inkább az, hogy marad-e belőle valami, amit még emberinek nevezhetünk.
Ez a különbség egyébként nem mellékes a DC jövője szempontjából sem. James Gunn új univerzumának akkor lehet igazán saját arca, ha a Superman, a Supergirl és az Agyagpofa nem ugyanazt a filmet próbálja eladni háromféle jelmezben.
A lelkesedés nagy, de a teljes kritikák még hátravannak
Az október 14-én megjelent rövid közösségimédia-reakciók alapján a horrorrajongók jó eséllyel megtalálják a számításukat, a végső ítélettel azonban várni kell. A részletes kritikák embargója október 21-én jár le, ráadásul a közösségi oldalakon már olyan bejegyzések is terjednek, amelyek szerzői nem feltétlenül látták a filmet.
Nem minden visszajelzés feltétlenül lelkesedésből áll. A látványvilág és a főszereplő alakítása mellett az is kérdés, hogy a történet egésze mennyire képes elbírni az egyre brutálisabb átalakulásokat. Egy jó szörnyfilmhez ugyanis nem elég az undorító maszk vagy a látványos praktikus effekt: annak is számítania kell, ki van a szörny alatt.
Az Agyagpofa október 22-én érkezik a magyar mozikba, akkor az is kiderül, hogy a DC tényleg képes volt-e egy Batman-gonoszból teljes értékű horrorfilmet készíteni.
Egyvalami viszont már az első reakciókból látszik:
ezúttal nem az a legnagyobb ígéret, hogy egyszer majd Batman is szembeszállhat Agyagpofával. Hanem az, hogy Matt Hagen tragédiája önmagában is elég egy olyan filmhez, amely után egészen más szemmel nézünk majd a tükörbe.
