Vannak sci-fik, amelyeknek a jövőképe idővel megmosolyogtatóvá válik, mert a technika vagy a társadalom egészen más irányt vett. A 2006-os Az ember gyermeke éppen ellenkező hatást vált ki: két évtizeddel később mintha közelebb kerültünk volna a világához. Pedig Alfonso Cuarón szerint a film egyetlen különleges jóslatot sem tett.
A film nyugtalanító ereje nem a jövő pontos eltalálásából fakad. Cuarón a húszéves évforduló alkalmából is arról beszélt, hogy a veszélyek már a forgatás idején szem előtt voltak: a kortárs világ jeleiből indult ki, nem valamiféle látnoki képességből. Ez a különbség a filmet ma is kényelmetlenül közel hozza hozzánk.
Egy világ, ahol a jövő megszűnt ígéret lenni
A film 2027-ben játszódik, amikor az emberiség évek óta nem tud gyermeket nemzeni. A társadalom nem látványos világvége közepén omlik össze, hanem lassan beleszokik abba, hogy nincs többé következő nemzedék. A félelem hétköznapi része lesz a köztereknek, a politikának és az emberek viselkedésének.
Clive Owen karaktere, Theo nem klasszikus akcióhős. Fáradt, kiábrándult ember, aki egy váratlan feladat miatt mégis kénytelen újra hinni valamiben. A történet ezért nem elsősorban a meddőség tudományos okairól szól, hanem arról, mi történik egy társadalommal, amely elveszíti a reményt, hogy bármit továbbadhat.
A legerősebb sci-fi néha alig mutat futurisztikus dolgokat
Cuarón és operatőre, Emmanuel Lubezki olyan világot épített, amelynek nagy része ismerős: lepukkant utcák, hétköznapi járművek, túlzsúfolt táborok és politikai jelszavak. A hosszú, gyakran rendkívül összetett kameramozgások nem látványosságként kérik a figyelmet, hanem bezárnak minket a szereplők szorongató jelenébe. Ettől a film akkor is működik, ha a néző már pontosan tudja, mi fog történni.
Az Empire jubileumi összeállításának központi kérdése is ez: miért érződik ma ennyire ismerősnek a film visszafogott futurizmusa? A menekültek üldözése, az ellenőrzőpontok és a politikai félelem nem háttérdíszletek, hanem a szereplők mindennapi mozgásterét szabják meg. Theo útja ezért nemcsak veszélyes küldetés, hanem átkelés egy olyan társadalmon, amely már lemondott a közös jövőről.
A film hosszú beállításai azzal hatnak igazán, hogy nem engedik a nézőt kényelmes távolságba húzódni. A kamera a szereplők mellett marad akkor is, amikor a körülöttük lévő rend pillanatok alatt erőszakba fordul. Lubezki képei ettől nem egy elképzelt jövőt mutatnak, hanem átélhetővé teszik a tehetetlenséget és a félelmet.
Cuarón nem látnok volt – éppen ezért nyugtalanító a film
Könnyű azt mondani, hogy Az ember gyermeke előre látta a későbbi világot. Ez azonban felment bennünket az alól, hogy megkérdezzük: ha a problémák már 2006-ban is láthatók voltak, miért csodálkozunk azon, hogy ma is velünk élnek? Cuarón filmje nem rejtélyes jövőismeretről, hanem a jelen következetes végiggondolásáról szól.
És még valamiről, ami miatt sok más disztópiánál erősebb. A legsötétebb jelenetek között is ragaszkodik ahhoz, hogy egyetlen élet számíthat, még akkor is, amikor a világ már lemondott magáról. Az ember gyermeke azért nem avul el, mert nem a holnap dátumát akarta eltalálni, hanem azt kérdezte, maradt-e okunk hinni benne.
