Évtizedeken át szinte megkérdőjelezhetetlennek tűnt, hogy Orson Welles Aranypolgár című filmje a filmtörténet legnagyobb alkotása. Aztán Alfred Hitchcock Szédülése átvette az első helyet, 2022-ben pedig Chantal Akerman több mint háromórás filmje, a Jeanne Dielman, 23 quai du Commerce, 1080 Bruxelles került a lista élére. A filmek közben természetesen egyetlen képkockát sem változtak.
A Sight and Sound tízévente megrendezett szavazása ezért jóval érdekesebb egyszerű filmes rangsornál. Nemcsak azt mutatja meg, mely alkotásokat tartják kiemelkedőnek a kritikusok, hanem azt is, hogyan változik az, amit egyáltalán filmes nagyságnak nevezünk. A lista minden új kiadása legalább annyit árul el a szavazókról és a saját korukról, mint azokról a filmekről, amelyekre voksolnak.
Amikor az Aranypolgár legyőzhetetlennek tűnt
A Sight and Sound első, 1952-es szavazását Vittorio De Sica Biciklitolvajok című filmje nyerte. Tíz évvel később az Aranypolgár került az élre, és egészen 2002-ig megtartotta ezt a helyet. Orson Welles 1941-es alkotása öt egymást követő szavazáson bizonyult a kritikusok legnagyobbra értékelt filmjének.
A hosszú uralomnak megvolt a maga logikája. Az Aranypolgár újszerű elbeszélésmódja, a különböző nézőpontokból felépített történet és a képek mélységével játszó operatőri munka sokáig a filmes formanyelv egyik legfontosabb mércéjének számított. A film szinte tankönyvi példává vált arra, hogyan lehet a mozgókép lehetőségeit a történetmesélés szolgálatába állítani.
2012-ben azonban Hitchcock Szédülése vette át az első helyet. A változás nem egyik napról a másikra következett be: a film évtizedeken keresztül egyre előkelőbb helyezéseket szerzett. A kritikusok figyelme fokozatosan más hangsúlyokra helyeződött, és a formai újítások mellett az érzékelés, a vágy, a megszállottság és a nézői tekintet kérdései is egyre fontosabbá váltak.
Jeanne Dielman nem egyszerűen leváltotta a régi klasszikusokat
A 2022-es eredmény még nagyobb meglepetést okozott. Chantal Akerman 1975-ös filmje, a Jeanne Dielman, 23 quai du Commerce, 1080 Bruxelles került az első helyre, megelőzve a Szédülést és az Aranypolgárt. Az alkotás 2012-ben még csak a 35. helyen szerepelt, vagyis egyetlen évtized alatt rendkívüli előrelépést tett.
Akerman filmje a hétköznapi tevékenységek aprólékos megfigyelésére épül. A főszereplő házimunkája, időbeosztása és ismétlődő mozdulatai nem puszta átvezető jelenetek, hanem magának a történetnek az alapjai. A hosszú, gyakran mozdulatlan beállítások arra kényszerítik a nézőt, hogy másként figyeljen az időre és azokra a cselekvésekre, amelyeket a hagyományos filmek többnyire néhány másodperc alatt elintéznek.
Az első hely megszerzése ezért nem feltétlenül azt jelenti, hogy a kritikusok egyszerűen jobb filmnek tartják Akerman munkáját minden korábbi klasszikusnál. Azt is jelezheti, hogy a filmes érték fogalma tágult, és olyan alkotások kerültek a figyelem középpontjába, amelyek korábban kevésbé számítottak a kánon természetes részeinek. A filmtörténet nem változott meg visszamenőleg, a róla alkotott képünk viszont igen.
A szavazók köre is megváltozott
A Sight and Sound 2012-es kritikuslistáján 846 szakember vett részt. Tíz évvel később már 1639 kritikus, programigazgató, kurátor, archívumi szakember és filmes kutató adta le szavazatát. A résztvevők körének bővülése önmagában nem magyarázza meg a sorrend átalakulását, de fontos része annak a folyamatnak, amelyben új nézőpontok jelennek meg a filmtörténetről folytatott vitában.
A filmkánon ugyanis soha nem pusztán a filmek tulajdonságaiból áll össze. Számít, mely alkotásokhoz férnek hozzá a nézők, milyen filmeket vetítenek újra, miről írnak a kritikusok, és mely rendezők munkái kerülnek be az oktatásba vagy a filmes közbeszédbe. Egy korábban háttérbe szorult alkotás újrafelfedezése nem feltétlenül egy régi kedvenc értékének csökkenését jelenti.
A restaurálások, retrospektív vetítések és az új terjesztési lehetőségek szintén megváltoztathatják, milyen filmek kerülnek a figyelem középpontjába. Egy alkotás, amelyet korábban csak kevesen láthattak, évtizedekkel később egészen más közönséget találhat. A kritikai értékelés ilyen értelemben nem egyszeri ítélet, hanem folyamatos párbeszéd.
A legjobb filmek listája akkor értékes, ha vitatkozunk vele
Egy rangsor első helyezettje könnyen azt a benyomást keltheti, hogy a filmtörténet valamennyi alkotása egyetlen mérce alapján összehasonlítható. Csakhogy az Aranypolgár, a Szédülés és a Jeanne Dielman egészen eltérő módon használja a mozgókép nyelvét. Mindhárom másféle nézői figyelmet kér, és más kérdéseket tesz fel arról, hogyan lehet történetet mesélni.
Éppen ezért a lista legfontosabb értéke nem feltétlenül a sorrendben rejlik. Sokkal érdekesebb, hogy miért kerülhetett az egyik korszakban Welles, egy másikban Hitchcock, később pedig Akerman a középpontba. A változás arra emlékeztet, hogy a filmtörténet nem lezárt múzeum, amelyben minden alkotás egyszer és mindenkorra elfoglalta a megfelelő helyét.
A legjobb filmek listájával tehát nem azért érdemes vitatkozni, mert valamelyik szavazás szükségszerűen tévedett. Hanem azért, mert a filmekről alkotott véleményünk velünk együtt változik, és egy új találkozás akár évtizedekkel később is teljesen más megvilágításba helyezhet egy régi klasszikust. A jó rangsor nem lezárja ezt a beszélgetést, hanem újra és újra elindítja.
