A Stranger Things látszólag a nyolcvanas évek kalandfilmjeiből nőtt ki, a legmélyebb félelmeit azonban egy jóval régebbi hagyományból örökölte. Hawkins mindennapjai mögött egy olyan világ rejtőzik, amelynek létezése alapjaiban kérdőjelezi meg, mennyire értjük a saját valóságunkat. Ez a kozmikus horror lényege, és nélküle a Netflix sorozata egészen másképp működne.
A Duffer testvérek sorozatáról rendszerint Stephen King, Steven Spielberg vagy John Carpenter jut eszünkbe. Nem véletlenül: a gyerekcsapat, a kertvárosi környezet és a testhorror mind ismerős műfaji elemek. A történet valódi fenyegetése viszont nem áll meg a demogorgonok fogsoránál. A legijesztőbb lehetőség az, hogy a világ mögött egy másik, közömbös és szinte felfoghatatlan rend működik.
Miért más a kozmikus horror, mint egy egyszerű szörnytörténet?
Egy hagyományos rémtörténetben általában azonosítható a veszély. A gyilkos a házban bujkál, a démon megszáll valakit, a ragadozó pedig a következő áldozatára vadászik. Ha a szereplők megértik a szabályait, esélyt kaphatnak a túlélésre.
H. P. Lovecraft történeteiben sokszor éppen a megértés lehetősége omlik össze. Az ember nem azért kerül veszélybe, mert rosszul dönt, hanem mert ráébred, hogy a világról alkotott elképzelése elenyészően kicsi ahhoz képest, ami valójában létezik. A szörny itt nem mindig legyőzendő ellenfél: néha annak a bizonyítéka, hogy az emberiség egyáltalán nem áll a világ középpontjában.
A Nerdist kozmikus horrorról szóló elemzése több olyan motívumot azonosít a Stranger Thingsben, amelyek ezt a hagyományt idézik. Az alternatív dimenzió, a felfoghatatlan eredetű ellenség és a természet rendjét kifordító szörnytestek ugyanannak a gondolatnak különböző megjelenései: az ismert világunk csak egy vékony réteg.
A Tótágas éppen attól félelmetes, hogy túlságosan is ismerős
A Tótágas nem egy távoli bolygó, ahová különleges űrhajóval lehet eljutni. Hawkins utcáinak, épületeinek és ismerős tereinek sötét tükörképe. Éppen ez teszi nyugtalanítóvá: a gyerekek nem egy teljesen idegen világban vesznek el, hanem a saját városuk olyan változatában, amelyben a megszokott biztonság többé nem érvényes.
A kapuk motívuma szintén fontos. A rémtörténet nem azzal kezdődik, hogy egy szörny egyszerűen megjelenik a semmiből, hanem azzal, hogy valaki áthatol egy olyan határon, amelyet talán soha nem lett volna szabad megnyitni. A Hawkins Laboratórium kísérletei ezért nem pusztán tudományos fantasztikus háttérelemek. Annak a régi rémületnek a modern változatai, hogy az ember kíváncsisága olyan erőkhöz vezethet, amelyekre nincs felkészülve.
Az első évad emiatt különösen hatásos. A szereplők keveset tudnak arról, hová került Will, milyen lény üldözi, és miért nem működnek ott az ismert szabályok. Velük együtt a néző is az ismeretlent próbálja megérteni, miközben minden új magyarázat újabb kérdéseket vet fel.
A Demogorgon mögött sokkal nagyobb fenyegetés húzódik
Az első demogorgon hatásos filmszörny: gyors, agresszív, és a külseje eltorzítja mindazt, amit egy élőlény testéről gondolunk. A félelmetesebb felismerés azonban az, hogy nem egyedülálló jelenség. Egy olyan élővilág része, amelyben az ember nem különleges, hanem könnyen zsákmánnyá válhat.
A testhorror ezzel összekapcsolódik a kozmikus fenyegetéssel. A szörnyek testfelépítése úgy hat, mintha a biológia jól ismert szabályai sem lennének érvényesek. A hatás rokon John Carpenter A dolog című filmjével és az Alien világával: a test többé nem megbízható határ önmagunk és az idegen között.
Az Árnyékszörny, vagyis a Mind Flayer megjelenésével a sorozat még tovább lépett. Az ellenség már nem csupán üldözte a szereplőket: tudatokat kapcsolt össze, akaratokat hajlított maga alá, és úgy terjeszkedett, mintha Hawkins csak egy idegen rendszer következő elfoglalandó területe lenne.
A Stranger Things legijesztőbb gondolata nem az, hogy szörnyek léteznek, hanem hogy az emberi világ talán csak egy apró, törékeny sziget egy sokkal nagyobb és közömbösebb valóságban. A fenyegetés így túlmutat az egyes szörnyeken: magát az ismerős világ biztonságát kérdőjelezi meg.
Vecna emberi múltja új értelmet adott a rémületnek
Az utolsó évadban a sorozat maga is újraértelmezte a Tótágas természetét: az addig önálló árnyékvilágnak hitt hely valójában átjáró Hawkins és egy másik dimenzió, a Mélység között. A Netflix hivatalos magyarázata szerint a szörnyek és az Árnyékszörny eredeti otthona ez a másik világ. A felfedezés éppen a kozmikus horror egyik legfontosabb elvét erősíti: a szereplők még azt a helyet sem értették igazán, amelytől éveken át rettegtek.
A sorozat idővel egyre konkrétabb arcot adott annak, amit kezdetben alig lehetett megérteni. Vecna emberi múltja, sérelmei és céljai olyan ellenséggé formálták a fenyegetést, akinek a személyes motivációit már meg lehet vizsgálni.
Ez drámai szempontból sokat adott a történetnek. Egy ismert ellenféllel szemben könnyebb személyes konfliktust építeni, és a hősöknek is világosabb céljuk lehet. A kozmikus horror erejéből ugyanakkor valamennyit elvesz, amikor egy korábban megnevezhetetlen rémület mögé jól körülírható emberi szándék kerül.
A változás ezért nem egyszerűen jó vagy rossz döntés. Kétféle történetmesélés feszül egymásnak: az egyikben a világ félelmetesen megismerhetetlen, a másikban a hősöknek van esélyük szembenézni azzal, aki tönkretette az életüket. A Stranger Things népszerűségének egyik titka éppen az lehet, hogy mindkét érzést képes volt megszólítani.
A Stranger Things ott mond ellent Lovecraftnak, ahol a legfontosabb
Lovecraft világában az ember gyakran jelentéktelen egy elképzelhetetlen kozmikus rendszer mellett. Hawkins gyerekei viszont újra és újra szembemennek ezzel a gondolattal. Barátsággal, hűséggel és egymásba vetett bizalommal próbálnak megküzdeni olyan erőkkel, amelyekhez képest elvileg semmi esélyük.
Ebben rejlik a sorozat sajátos műfaji keveréke. Spielberg kalandfilmjeinek érzelmi logikája azt ígéri, hogy a barátaink segítségével túljuthatunk a legnagyobb veszélyen. A kozmikus horror viszont folyamatosan arra emlékeztet, hogy vannak dolgok, amelyek fölött nincs valódi hatalmunk.
Talán ezért működik a Stranger Things akkor is, amikor már pontosan ismerjük a szörnyek alakját vagy a világok közötti átjárók működését. A történet mélyén tovább él a kérdés, amely minden jó kozmikus horror sajátja: mi történik velünk, ha kiderül, hogy a világ végtelenül nagyobb és idegenebb, mint hittük? A sorozat válasza az, hogy akkor is megpróbálhatunk egymásba kapaszkodni.
