Hirokazu Kore-eda egész pályáján azt vizsgálta, mitől lesz család egy család – most ehhez hozzáadott egy mesterséges intelligenciával működő gyereket. A bárány, amit akarsz ötlete hátborzongatóan aktuális, de miközben a film gyászról, szülőségről, technológiáról és elengedésről kérdez, néha éppen azt az érzelmi egyszerűséget veszti el, amelyben Kore-eda máskor verhetetlen.
A nem túl távoli jövőben Otone és Kenszuke egy humanoid robotfiút fogad be, aki elhunyt gyermekükre hasonlít. Otone örömmel fordul Kakeru felé, Kenszuke viszont kezdetben még apaként sem tud ránézni: arra kéri a fiút, hogy inkább nagybácsinak szólítsa. Ez a különbség teszi igazán kényelmetlenné a kérdést, vajon a szülők Kakerut látják-e önálló családtagnak, vagy az elvesztett gyermekük hiányát próbálják betölteni vele.
Kore-eda legjobb kérdése most is a családról szól
A rendező sci-fibe lép, de valójában nem technológiai filmet készít. A robotgyerek azért érdekes számára, mert szélsőséges helyzetbe teszi azt a kérdést, amely a Bolti tolvajok, a Senki sem tudja és sok más filmje mögött is ott állt: vérségi kapcsolat kell-e ahhoz, hogy valaki családdá váljon.
Kakeru jelenléte ezt még egy réteggel bonyolítja. Ha egy mesterséges lény képes emlékeket őrizni, szeretetet imitálni vagy akár kialakítani, és fájdalmat okoz a hiánya, akkor meddig számít tárgynak, és mikortól válik személlyé?
Kore-eda egy interjúban is arról beszélt, hogy a kiindulópont számára az emberi gyengeség és a veszteség volt, nem maga a technológia. Ez érződik is a filmen: a gép csak tükör, amelyben a szülők saját gyászukat kénytelenek nézni.
A robotgyerek néha jobb ötlet, mint karakter
A film egyik nehézsége, hogy Kakerunak egyszerre kell gyereknek, mesterséges intelligenciának és filozófiai kérdésnek lennie. Ez rengeteg teher egyetlen figurán, és Kore-eda sokszor inkább a jelentését mutatja meg, mint magát a gyereket.
A legjobb pillanatok akkor születnek, amikor Kakeru egyszerűen részt vesz a család életében. Ilyenkor a film nem azt kérdezi hangosan, hogy „lehet-e egy robot ember”, hanem hagyja, hogy a néző zavarba jöjjön attól, mennyire természetesnek tűnik a jelenléte.
Amikor viszont a történet nagyobb sci-fi gondolatokat kezd ráépíteni – más robotgyerekek, szabadságvágy, mesterséges identitás –, a finom családi dráma egyre több irányba nyílik. Ezek külön-külön érdekesek, együtt azonban már versenyeznek a figyelmünkért.
A mesterséges intelligencia itt nem látványosság
Kore-eda filmjében a mesterséges intelligencia nem önmagában fenyegetés, hanem egy családi kapcsolat próbája. Kakeru jelenléte mindkét szülőt arra kényszeríti, hogy szembenézzen azzal a veszteséggel, amelyet addig külön-külön próbáltak elviselni. A technológia így nem látványos trükk, hanem a köztük növekvő távolságot teszi láthatóvá.
Ez a különbség sokat számít. Nincsenek csillogó laborok vagy futurisztikus kütyüparádék; a közeljövő azért nyugtalanító, mert szinte ugyanolyan, mint a jelen, csak egyetlen szolgáltatással többet kínál a gyászoló szülőknek.
A film így sokkal közelebb áll az emberi viszonyokról szóló drámához, mint a klasszikus sci-fihez. A technológia nem ellenség, és nem is megváltás – egyszerűen lehetőség arra, hogy az emberek még tovább halasszák azt, amivel előbb-utóbb szembe kellene nézniük.
Több kérdés, mint amennyit a film elbír
A bárány, amit akarsz 126 perce alatt Kore-eda annyi témát nyit ki, hogy a film végére egyik sem kap egészen annyi teret, amennyit megérdemelne. A gyász, a szülői bűntudat, a mesterséges tudat, a szabadság, az emlékezet és az emberi helyettesíthetőség külön-külön is elég lenne egy teljes filmhez.
Ezért a rendező új munkája inkább izgalmas, mint maradéktalanul sikerült. Vannak benne gyönyörű, csendes jelenetek, amelyekben újra felismerhető Kore-eda különleges érzéke a családokhoz, de a sci-fi réteg néha elviszi a figyelmet arról az egyszerű emberi fájdalomról, amely a történet közepén áll.
Mégsem könnyű elengedni a filmet, mert a kérdései velünk maradnak. Talán éppen ez a legjobb és legnagyobb hibája egyszerre: többet akar kérdezni, mint amennyit meg tud válaszolni, miközben Kore-eda filmjei általában akkor a legerősebbek, amikor egyetlen apró emberi gesztusból mondanak el mindent.
