A DC-nek végre nem egy újabb hős kellett, hanem egy jókora pofon
Van abban valami bájosan hollywoodi, hogy egy stúdió előbb képes dollárszázmilliókat elégetni olyan filmekre, mint a Black Adam vagy a Kék Bogár, majd meglepődik, amikor a közönség már a következő szuperhősös mellékág hallatán is gyanakodni kezd. A Warner ráadásul azzal sem szerzett túl sok jó pontot, amikor a már elkészült Coyote vs. Acme bemutatóját a könyvelési megfontolások mögé száműzte. Ezek után teljesen érthető volt a kérdés: ugyan kinek hiányzik még egy Batman-gonosz saját filmje, amelyben ráadásul Batman sincs?
Az Agyagpofa első hallásra tökéletes receptnek tűnt egy újabb Morbius-szintű melléfogáshoz. Egy viszonylag kevéssé ismert képregényes ellenfél, egy kötelező eredettörténet és az örök ígéret, hogy ezúttal majd tényleg valami különlegeset kapunk. Pontosan ezt hallottuk már annyiszor, hogy lassan külön műfajt lehetne alapítani a be nem váltott stúdióígéreteknek.
Csakhogy James Watkins rendezése nem hajlandó beállni ebbe a sorba. Az Agyagpofa nem azért érdekes, mert újabb figurát tologat fel a DC-univerzum sakktáblájára, hanem mert eszébe jutott valami, amiről a képregényfilmek jelentős része megfeledkezett: egy szörny története akkor működik igazán, ha valóban szörnyű dolgok történnek benne. És itt bizony történnek.
Gotham plasztikai sebészete ellen még a Joker is panaszt tenne
Matt Hagen (Tom Rhys Harries) színész szeretne lenni, ami Gotham városában már önmagában is meglehetősen optimista életcél. Aztán egy maffiával való brutális összetűzés után elveszíti azt, amiből a megélhetését remélte: az arcát. Ennél kegyetlenebb kezdőlökést nehéz elképzelni egy olyan embernek, akinek a munkája lényegében arról szól, hogy mások elhiggyék róla, hogy valaki más.
Hagen kétségbeesésében Dr. Caitlyn Corr (Naomi Ackie) kísérleti kezeléséhez fordul. A dolog természetesen nem úgy alakul, ahogy a reklámprospektusban szerepelhetett. Amit a férfi visszakap, az sokkal rosszabb annál, mint amit elveszített: a saját teste többé nem biztos menedék, hanem egy kiszámíthatatlan, undorító és fokozatosan önálló életre kelő rémálom.
Watkins pedig nem finomkodik. Itt a testi átalakulás nem valamiféle látványos szuperképesség, amelyet egy csinos montázs után máris be lehet vetni a gonoszok ellen. A test maga lesz az ellenség, az identitás pedig valami olyasmi, amit szó szerint le lehet tépni az emberről.
Ez az a pont, ahol az Agyagpofa sokkal közelebb kerül David Cronenberg beteg világához, mint bármelyik hagyományos DC-filmhez. Ott van benne a Darkman tragikus dühe, A kárhozat útja bűnfilmes komorsága és a Drive – Gázt! hideg városi kegyetlensége. Mintha valaki egy gengszterthrillert bezárt volna egy laboratóriumba, majd addig piszkálta volna a génjeit, amíg valami egészen visszataszító nem mászott elő belőle.
A képregényfilmek steril világa kapott egy vödör mocskot az arcába
Az Agyagpofa egyik legnagyobb erénye, hogy a testhorrort nem puszta attrakciónak használja. Hagen átváltozásai nem azért fontosak, mert minden újabb torzulással látványosabbat lehet mutatni a mozivásznon. A férfi szó szerint elveszíti önmagát, és minél inkább próbálja visszaszerezni a korábbi életét, annál távolabb kerül attól az embertől, aki egykor volt.
Mike Flanagan történetének és a Hossein Amini közreműködésével formált forgatókönyvnek ez adja a valódi erejét. A bosszú, a szégyen és az identitásvesztés egymást erősítő folyamatokká válnak, Gotham pedig tökéletes hátteret szolgáltat hozzájuk. Ebben a városban egyébként is mindenki visel valamiféle álarcot. Hagen tragédiája csupán annyi, hogy ő már azt sem választhatja meg, mikor veszi le a sajátját.
A film ráadásul olyan természetességgel öleli magához a groteszket, hogy még a bizarr, Bollywoodot idéző zenés kitérő sem érződik teljesen idegennek. Egy kevésbé magabiztos rendezésben egy ilyen jelenet könnyen nevetségessé válhatna. Watkins világában viszont már annyira elcsúszott a normalitás fogalma, hogy az őrületnek is jut hely a saját őrületén belül.
És milyen felszabadító, hogy végre nem kell kétpercenként azon gondolkodni, mikor sétál be Batman, mikor emlegetik Gordon felügyelőt, vagy melyik következő filmhez kell most elrejteni egy apró utalást. Gotham ezúttal nem díszlet egy szuperhős számára, hanem egy saját jogán rothadó város. Az Agyagpofa pedig nem univerzumot akar építeni, hanem egy embert akar darabokra szedni. Sokkal izgalmasabb vállalkozás.
A legjobb DC-film néha az, amelyik elfelejti, hogy DC-film
Tom Rhys Harriesnek hálátlan feladat jutott: el kell hitetnie velünk, hogy a szörnyűségek mögött még mindig ott vergődik egy ember. A szerep könnyen válhatna puszta effektparádévá, de Hagen kétségbeesése adja a történet gerincét. Ha ez hiányozna, az egész csak kétórányi különösen gusztustalan látványosság lenne.
Az Agyagpofa ehelyett meglepően emberi tragédia marad. A brutális jelenetek, a bűnfilmes feszültség és a groteszk kitérők mögött végig ugyanaz a kérdés dolgozik: mi marad belőlünk, ha egyszerre veszítjük el az arcunkat, a hivatásunkat és azt a képet, amelyet saját magunkról őriztünk?
Nem állítom, hogy minden pillanata elegáns. De éppen ez a lényeg. Egy ilyen történetnek nem is kell elegánsnak lennie. Legyen kellemetlen, ragacsos, dühös és időnként kifejezetten visszataszító. Agyagpofától ugyanis nem egy újabb makulátlan szuperhősfilmet vártam, hanem valamit, ami után legszívesebben kezet mosnék. James Watkins filmje pedig pontosan ezt adja.
A DC végre rájött, hogy nem minden karakterének kell megmentenie a világot. Némelyiknek bőven elég, ha alaposan felforgatja a néző gyomrát.
Az Agyagpofa október 22-től látható a magyar mozikban.
