Utolsó befutók: a 6. évad fináléja sokkol, de közben elfelejti, miben a legjobb – kritika

Az Utolsó befutók hatodik évadának fináléja után legszívesebben beperelném a forgatókönyvírókat érzelmi károkozásért. Persze a Slough House világában alighanem még a kártérítési kérelmet is elveszítenék, a panasztevőt pedig áthelyeznék valami penészes alagsorba, ahol Jackson Lamb zoknijainak leltározása jelentené a szakmai előmenetelt.

Ez a sorozat sosem árult zsákbamacskát. Itt a jó szándék többnyire halálos kockázat, a lojalitás veszélyes gyengeség, az MI5 vezetőinek pedig már rég külön olimpiai számot kellene rendezni a felelősség másokra kenéséből. A hatodik évad mégis képes volt új mélységekbe taszítani ezt az erkölcsi pöcegödröt.

Diana Taverner zseniálisnak gondolt oroszországi művelete olyan láncreakciót indít el, amelynek végén már senki sem tudja pontosan, ki kit akar megölni, és melyik gyilkosságot kinek kellene eltussolnia. Az orosz titkosszolgálati kapcsolatok, a bérgyilkosok, Frank Harkness emberei és a Slough House szerencsétlenjei lassan ugyanannak az öngyilkos társasjátéknak a figurái lesznek. A szabálykönyvet természetesen senki sem olvasta, Taverner pedig valószínűleg már el is égette.

És éppen ettől működik a történet. Az Utolsó befutók legjobb pillanataiban nem az a kérdés, ki az okosabb, hanem hogy a sok magát zseniálisnak képzelő idióta közül ki okozza a legnagyobb katasztrófát.

Amikor a forgatókönyv gépfegyvert ragad, és félreteszi az eszét

A finálé legnagyobb összecsapása Taverner menedékházánál zajlik, ahol az orosz bérgyilkos, Jane, Frank Harkness fegyveresei és a Slough House különböző generációi egymásnak esnek. A készítők láthatóan úgy döntöttek, hogy ha már minden szereplőt sikerült ugyanabba az épületbe terelni, ideje kiosztani nekik a fegyvereket, és megnézni, mi marad a bútorzatból.

Eleinte az egész működik. A veszély valódi, a káosz szándékos, és pontosan tudjuk, hogy ebben a sorozatban senkinek sincs örökös szerződése az élettel. Aztán telnek a percek, a lövések száma tovább növekszik, én pedig azon kapom magam, hogy már-már nosztalgiával gondolok vissza a jelenetekre, amelyekben két ember egy íróasztal két oldaláról próbálta tönkretenni egymás karrierjét.

A sorozat zsenialitása sosem a lövöldözésekben rejlett. Hanem azokban a gyilkos párbeszédekben, amelyek után a vesztes fél ugyan életben marad, de valószínűleg jobban járt volna egy golyóval. Ehhez képest a menedékháznál zajló akció időnként úgy fest, mintha a készítők egy hagyományos kémthrillerből kölcsönöztek volna jeleneteket, és megfeledkeztek volna arról, hogy nekik sokkal jobb saját fegyverük van.

A túlméretezett összecsapás ráadásul elaprózza a karaktereket. Mindenkinek jut valami tennivaló, rohanás, fedezék és néhány másodperc reflektorfény. Csakhogy attól, hogy egyszerre sok ember lő, még nem lesz mindenki története érdekesebb.

Egy családi vacsora, ahol mindenki megérdemelne egy pofont

Szerencsére a sorozat a nagy vérfürdő előtt még megajándékoz bennünket azzal, amihez tényleg ért: néhány súlyosan működésképtelen emberrel egy asztal körül.

Shirley és Louisa régi sérelmeket hánytorgatnak fel, Ho a videojátékával van elfoglalva, és a társaság tagjai olyan természetességgel sértegetik egymást, mintha nem életveszélyben lennének, hanem egy különösen rosszul sikerült karácsonyi vacsorán. Csak itt senki nem kér még egy szelet bejglit, mert jó eséllyel közben az asztal alá kellene vetődnie.

A Slough House csapata tulajdonképpen egy család. Csak éppen olyan család, amelynek tagjai inkább szereznének maguknak egy új ellenséget, mint hogy kimondják egymásnak: fontosak vagytok nekem.

És ez a finálé egyik legnagyobb erénye. A fekete humor nem azért van jelen, hogy két tragédia között levegőhöz jussunk. Hanem azért, hogy még fájdalmasabb legyen, amikor ezekkel az elviselhetetlen emberekkel valóban történik valami szörnyűség.

Frank Harkness: az apa, akinek még a szülői értekezlet is háborús bűncselekmény lenne

River Cartwright és Frank Harkness találkozása messze többet ér, mint a finálé összes elhasznált lőszere együttvéve. Frank megmenti a fia életét, ami egy átlagos családban akár megható pillanat is lehetne. Csakhogy Frank Harkness esetében az ember inkább azt kezdi számolgatni, hány holttest árán sikerült ezt az apai gesztust kivitelezni.

Hugo Weaving félelmetesen jó abban, hogy a legszörnyűbb mondatokat is olyan száraz természetességgel ejtse el, mintha az időjárásról beszélne. Frank láthatóan képes valamiféle torz kötődésre River iránt, de az érzelmi fejlődése körülbelül ott tart, ahol egy kézigránáté. Lehet, hogy egy pillanatra nem robban fel, de ettől még senki sem akarja ölbe venni.

Jack Lowden alakítása éppen az ellenkezője ennek a dermesztő magabiztosságnak. River minden tapasztalata ellenére képtelen teljesen lemondani arról a nevetségesen emberi vágyról, hogy az apja egyszer talán normális emberként viselkedik majd vele. Amikor pedig végre megkapja a maga torz változatát az apai törődésnek, abban annyi szeretet van, amennyit Frank Harkness lelkiismerete még éppen elbír.

Jackson Lamb gyászol, Diana Taverner már a jegyzőkönyvet hamisítja

Gary Oldmannek van egy különleges képessége: néha úgy képes megmutatni Jackson Lamb érzéseit, hogy szinte semmit sem csinál. Coe halála után egyetlen megtört pillantás elég hozzá, hogy a megszokott cinizmus mögött előbukkanjon valami, aminek a létezését Lamb legszívesebben saját maga előtt is letagadná.

Az ember, aki naponta százféleképpen alázza meg a beosztottjait, valójában sokkal inkább kötődik hozzájuk, mint azok a vezetők, akik elegáns irodákban prédikálnak a szolgálatról és az áldozatvállalásról. Lamb legalább tudja, kik haltak meg miatta. És ami ennél is rosszabb számára: emlékezni is fog rájuk.

Diana Taverner eközben természetesen azt teszi, amihez a legjobban ért. Nem gyászol, nem kér bocsánatot, és végképp nem vállal felelősséget. Inkább már azon dolgozik, hogyan lehetne a történteket úgy elmesélni a megfelelő embereknek, hogy a katasztrófa végén ismét ő tűnjön az egyetlen kompetens szereplőnek.

Kristin Scott Thomas ezt a jeges, hivatalnoki gátlástalanságot egészen mesterien hozza. Taverner körül hullhatnak az emberek, dőlhetnek össze titkosszolgálati műveletek, és valószínűleg az MI5 teljes épületét is elönthetné a Temze. Ő akkor is találna valakit, akit felelősségre lehet vonni a rosszul megtervezett vízelvezetés miatt.

River Cartwright, avagy hogyan lehet a reményt is megmérgezni

És aztán elérkezik az a befejezés, amely után az ember komolyan megfontolja, hogy szüksége van-e még egyáltalán kedvenc sorozatszereplőkre.

River végre elhihetné, hogy Sid oldalán valami halványan normális jövő vár rá. Nem feltétlenül fehér kerítéses ház és vasárnapi grillezés, hiszen mégiscsak az Utolsó befutókról beszélünk. De talán néhány nap, amikor senki sem próbálja lelőni, elárulni vagy az apjával zsarolni.

Aztán visszatér a nagyapja házába, megérint egy mérgező anyaggal szennyezett feszítővasat, és összeesik.

Ennyi.

Nincs nagy búcsúbeszéd. Nincs méltóságteljes hősi pillanat. Még arra sincs ideje, hogy rendesen segítséget kérjen. A sorozat fogja a reményt, néhány másodpercig hagyja szépen csillogni, aztán olyan lendülettel vágja a földhöz, mintha személyes sértésnek venné, hogy egyáltalán hinni mertünk benne.

Lehet erre azt mondani, hogy hatásvadász cliffhanger. És van benne valami. Egy ilyen befejezés könnyen válhat olcsó trükké, ha a következő évad nem tud valódi következményeket rendelni hozzá.

De az is igaz, hogy tökéletesen illik ehhez a világhoz. Az Utolsó befutók szereplői újra meg újra bebizonyítják, hogy a túlélés nem jutalom, csak haladék.

A hatodik évad fináléja így egyszerre bosszantó és egészen kiváló. A túl hosszú akciójelenet időnként egy átlagos kémthriller szintjére húzza le a sorozatot, a karakterek közötti játszmák viszont újra emlékeztetnek rá, miért ennyire nehéz szabadulni tőle.