A true crime felől érkező Unabomber két külön történetet próbál egyszerre elmesélni: azt, hogyan lett a tizenéves matematikai tehetségből Ted Kaczynski, és azt, hogyan jutott el hozzá évtizedekkel később az FBI. A film legerősebb pillanatai akkor születnek, amikor ezt a két szálat nem egyszerű true crime-rejtvényként, hanem emberi tragédiaként kezeli.
Jacob Tremblay a fiatal Kaczynskit, Russell Crowe pedig Henry Murray harvardi pszichológust alakítja, aki meghatározó szerepet kap a fiú egyetemi éveiben. Shailene Woodley Joanne Miller FBI-ügynökként jelenik meg, de fontos különbség, hogy Miller fiktív karakter, ezért a nyomozási szálat eleve dramatizált konstrukcióként kell nézni.
A Harvard-szál működik a legjobban
A film igazi ereje Jacob Tremblay és Russell Crowe jeleneteiben van. Tremblay nem karikatúrát játszik, hanem visszahúzódó, bizonytalan és intellektuálisan túlfűtött fiatalt, Crowe pedig olyan Henry Murrayt, aki egyszerre tud mentorfigura és fenyegető tekintély lenni.
Ez a kettősség ad valódi feszültséget a Harvardon játszódó jeleneteknek. A film nem menti fel Kaczynskit későbbi tettei alól, de megpróbálja megmutatni, milyen környezetben formálódott az a gondolkodás, amelyből később erőszakos ideológia lett.
A nyomozási szál már jóval konvencionálisabb
Shailene Woodley karaktere a film másik idősíkját tartja össze, itt azonban sokkal ismerősebb true crime-eszközök jönnek elő. Joanne Miller nyelvi és viselkedési nyomokból próbál közelebb kerülni Kaczynskihoz, miközben a film egyre inkább klasszikus macska-egér játékká változik.
A gond az, hogy ez a szál több valós eseményt és szereplőt egyetlen fiktív ügynökbe sűrít. A valódi nyomozás ennél jóval összetettebb volt, és a film több részletet átrendez vagy leegyszerűsít a dramaturgia kedvéért.
A film ott gyengül, ahol magyarázni akar
Az Unabomber legnagyobb problémája, hogy néha túl kész választ akar adni arra, hogyan „született meg” Kaczynski. A Harvard-kísérletek és Murray figurája valóban fontos részei az élettörténetének, de a film hajlamos túl egyenes ok-okozati kapcsolatot rajzolni a korai trauma és a későbbi terror között.
Ez dramaturgiailag kényelmes, történelmileg viszont veszélyesen leegyszerűsítő. Kaczynski tetteiért továbbra is ő maga felelős, és a pszichológiai kísérletek nem használhatók mindent megmagyarázó kulcsként.
Crowe és Tremblay viszi a hátán az egészet
Russell Crowe jelenléte minden közös jelenetet megemel, Tremblay pedig elég visszafogott ahhoz, hogy ne váljon utánzássá vagy „őrült zseni” klisévé. A kettőjük közötti dinamika sokkal erősebb, mint a film többi dramaturgiai fogása.
A két alakítás azonban önmagában nem tudja megoldani a film szerkezeti problémáit. Minél többször váltunk vissza a nyomozás ismerős fordulataihoz, annál inkább háttérbe szorul a Harvardon kialakuló személyes konfliktus. A két színész játéka érzelmi súlyt ad a Harvard-szálnak akkor is, amikor a forgatókönyv leegyszerűsíti a szereplők közötti viszonyt. A jeleneteikben a kimondatlan feszültség többet mond el, mint a film későbbi magyarázatai.
Az Unabomber nem dokumentumfilm
Ez a legfontosabb nézői kapaszkodó is. A Unabomber valós eseményekből építkező dráma, nem dokumentumfilm: Joanne Miller alakja például fiktív, a nyomozás több szereplőjének feladatát sűríti magába.
Az Unabomber akkor működik a legjobban, amikor nem akar minden kérdésre történelmi választ adni. Russell Crowe és Jacob Tremblay párosa elég erős ahhoz, hogy a film pszichológiai drámaként működjön; amikor viszont tényszerű magyarázatként próbálja eladni a dramatizált történetet, sokkal bizonytalanabbá válik.
