Különös időzítés egy olyan filmmel előállni, amelyben egy mesterséges intelligencia nem akarja elpusztítani az emberiséget, nem készül átvenni a világuralmat, és még csak a munkahelyünkre sem pályázik. Klara mindössze azt szeretné, hogy valaki hazavigye, szeresse, és legyen értelme a létezésének. A mai MI-viták közepette már-már felforgató gondolat, hogy egy robotnak ilyen szerény ambíciói legyenek.
Taika Waititi Klara és a Nap című filmje azonban nem igazán a technológiáról szól. Kazuo Ishiguro Nobel-díjas író regényéből egy melankolikus, időnként szívfacsaró mesét próbál faragni arról, hogyan szeretünk, miként dolgozzuk fel a veszteséget, és miért ragaszkodunk olyan reményekhez is, amelyeknek látszólag semmi alapjuk nincs. A történet legnagyobb erénye Jenna Ortega alakítása, a legnagyobb problémája pedig az, hogy Waititi képtelen eldönteni, mennyire vegyük komolyan mindazt, amit elmesél.
Egy robot, aki a Naptól várja a csodát
Klarát (Jenna Ortega) egy üzlet kirakatában ismerjük meg, ahol más mesterséges barátok társaságában várja, hogy valaki végre hazavigye. Napenergiával működik, így a Nap számára jóval több egyszerű energiaforrásnál. Egyfajta istenség, amelyhez reményeivel és kéréseivel fordul, miközben az utcán sétáló embereket figyeli, és igyekszik megfejteni különös viselkedésüket.
A robotnak szerencséje lesz, amikor egy Josie nevű lány (Mia Tharia) és édesanyja, Chrissie (Amy Adams) felfigyelnek rá. Klara bekerül a család vidéki otthonába, ahol hamar kiderül, hogy a látszólag békés környezet mögött komoly fájdalmak húzódnak meg. Josie beteg, a családot korábbi veszteségek terhelik, az anya pedig egyre kétségbeesettebben próbálja megóvni lányát attól, amitől a legjobban retteg.
Klara mindezt sajátos, gyermeki logikával értelmezi. Nem érti teljesen az emberi gyászt, a félelmet vagy a szeretet ellentmondásait, de rendíthetetlenül hisz abban, hogy minden problémára létezik megoldás. Még akkor is, amikor az emberek körülötte már régen elveszítették ezt a meggyőződésüket.
A film legszebb gondolata éppen ebben az ellentmondásban rejlik: a mesterséges lény feltétel nélkül hisz valamiben, amit az emberek saját tapasztalataik miatt már képtelenek elfogadni. Klara naivitása időnként megmosolyogtató, de soha nem pusztán ostobaság. A robot egyszerűen egy olyan világot próbál megérteni, amelynek lakói maguk sem tudnak választ adni a legfontosabb kérdéseikre.
A sci-fi, amelyben a technológia csak ürügy az emberi fájdalomra
A mesterséges intelligencia és a veszteség kapcsolata korántsem új gondolat a tudományos-fantasztikus filmekben. Steven Spielberg A.I. – Mesterséges értelem című alkotása egy szeretetre programozott robotgyermek történetén keresztül vizsgálta az elfogadás utáni vágyat, Kogonada Búcsú Yangtól című filmje pedig azt mutatta meg, milyen nehéz feldolgozni egy mesterséges családtag elvesztését.
Ishiguro világához különösen jól illik ez a megközelítés. A Ne engedj el… klónjai és a Napok romjai kötelességtudó komornyikja egészen más körülmények között élnek, mégis ugyanaz a kérdés foglalkoztatja őket: mi történik, ha valaki egész létezését mások szolgálatának rendeli alá? Klara ebben az értelemben nemcsak robotként, hanem az író korábbi hőseinek különös rokonaként is értelmezhető.
Waititi azonban egészen más irányból közelít a történethez. A vidéki házat körülölelő mezők, a napsütésben fürdő táj és a robot ártatlan csodálkozása sokkal inkább egy modern tündérmesét idéznek, mint komor disztópiát. Mintha Óz, a csodák csodája világa találkozna egy olyan jövővel, amelyben az emberiség már túljutott néhány egészen kellemetlen történelmi katasztrófán.
Ennek a látszólagos idillnek érdekes ellenpontjai a futurisztikus nagyváros képei. A háttérben egy háborúk és társadalmi törésvonalak által megváltoztatott világ körvonalazódik, amely akár a Szárnyas fejvadász sötétebb hagyományait is eszünkbe juttathatná. A film azonban nem igazán akar elmerülni ebben a disztópiában. Waititit láthatóan sokkal jobban érdekli, hogyan találhat szeretetet egy kívülálló, mint az, hogy milyen társadalom hozta létre őt.
Ez önmagában egyáltalán nem rossz döntés. A Vademberek hajszája, a Boy és a Jojo Nyuszi is megmutatta, hogy a rendező különösen otthonosan mozog azokban a történetekben, amelyekben a világot egy kívülálló, gyakran gyermeki szemszögből látjuk. Klara figurája ezért szinte tökéletesen illik az alkotói érdeklődéséhez.
Jenna Ortega nélkül ez a mese könnyen elveszne
Ortega alakítása a film legbiztosabb pontja. A színésznő apró gesztusokkal, tágra nyílt szemekkel és sajátos mozgással érzékelteti, hogy Klara folyamatosan megfigyel, tanul és következtetéseket von le. Mindezt úgy teszi, hogy a karakter nem válik egyszerűen egy embernek álcázott robottá.
A legérdekesebb pillanatokban Klara viselkedése egyszerre ismerős és idegen. Érzelmei látszólag egyszerűek, a világról alkotott elképzelései sokszor gyermetegek, de a jóindulata olyan következetes, amilyenre a körülötte élő emberek már nem feltétlenül képesek. Ortega pontosan érzi, hogy a figura báját nem a gépies merevségben, hanem ebben a rendíthetetlen kíváncsiságban kell megtalálnia.
Amy Adams egészen más eszközökkel dolgozik. Chrissie karakterében a félelem, a bűntudat és az anyai szeretet nehezen szétválasztható érzések, amelyeket a színésznő visszafogottabb pillanataiban tud igazán hatásosan megjeleníteni. A két szereplő közötti kontraszt különösen érdekes: míg Klara mindenre reménykedve tekint, Chrissie már túlságosan sokat tud arról, milyen könnyen veszhet el minden, ami fontos.
A film akkor működik a legjobban, amikor hagyja, hogy ez a két világlátás egyszerűen egymásnak feszüljön. Nincs szükség nagy monológokra vagy látványos fordulatokra ahhoz, hogy megértsük, miért képes ugyanaz a helyzet reményt adni az egyik szereplőnek, és elviselhetetlen rettegést okozni a másiknak.
Taika Waititi legnagyobb ellenfele ezúttal a saját humora
A Klara és a Nap legkomolyabb problémája nem az alapanyagban, a színészekben vagy a látványvilágban keresendő. Sokkal inkább abban, hogy a film egymással nehezen összeegyeztethető hangulatok között ingadozik, és a váltások nem mindig következnek a történet belső logikájából.
Josie elkényeztetett, kellemetlen osztálytársainak jelenetei például időnként harsány társadalmi szatírába fordulnak. A szereplők viselkedése már-már karikatúraszerű, miközben Klara próbálkozásai az emberi szokások megértésére sokkal finomabb, kedvesebb humorforrást jelentenek. Ez a két megközelítés még működhetne együtt, ha a film következetesebben építené fel saját világát.
Csakhogy a történet másik felében ott húzódik egy rendkívül fájdalmas családi dráma. Chrissie kétségbeesése és Josie betegsége olyan érzelmi súlyt képvisel, amelyet a rendezés nem mindig készít elő kellő gondossággal. A harsány komédia és a csendes tragédia között akkora a távolság, hogy a film időnként még Klaránál is tanácstalanabbnak tűnik, amikor meg kellene fejtenie az emberi reakciókat.
Különösen zavaró, amikor egy játékosabb, meseszerű jelenetsort hirtelen kifejezetten felkavaró esemény szakít meg. Az ilyen kontraszt természetesen lehet tudatos és rendkívül hatásos filmes eszköz. Itt azonban gyakran inkább váratlan hangnemváltásnak érződik, mint a korábbi jelenetekből természetesen következő drámai fordulatnak.
Waititi korábban bizonyította, hogy képes egymás mellé helyezni a humort és a tragédiát. A Jojo Nyuszi éppen attól működött, hogy a gyermeki képzelet játékosságát egyre kegyetlenebb valósággal ütköztette. A Klara és a Nap esetében azonban a különböző hangulatok nem mindig erősítik, hanem olykor kioltják egymást.
A Klara és a Nap legfontosabb kérdésére végül Jenna Ortega ad választ
A film minden hibája ellenére nehéz közömbösnek maradni Klara története iránt. A robot hite, odaadása és végtelen jóindulata olyan egyszerű érzelmi alapot teremtenek, amely akkor is működik, amikor a rendezés már elveszíti az egyensúlyát. Ortega alakítása újra és újra visszatereli a figyelmet arra, ami igazán fontos.
Mert a Klara és a Nap végső soron nem arról akar meggyőzni bennünket, hogy egy mesterséges intelligencia képes-e emberré válni. Sokkal érdekesebb kérdést tesz fel: vajon miért olyan nehéz az embereknek megőrizniük azokat a tulajdonságokat, amelyeket egy általuk létrehozott gép magától értetődő természetességgel képvisel?
Taika Waititi filmje nem talál mindenre kielégítő választ. A túlzott játékosság, a helyenként erőltetett humor és az egyenetlen dramaturgia miatt az adaptáció messze nem olyan egységes, mint amilyen lehetett volna. Mégis akad benne elegendő szépség, érzékenység és őszinte érzelem ahhoz, hogy több legyen egy újabb, mesterséges intelligenciáról szóló hollywoodi tanmesénél.
Jenna Ortega robotja végül pontosan azt teszi, amire Taika Waititi rendezése csak részben képes: egyszerűen, következetesen és minden fölösleges mutatvány nélkül beszél a szeretetről. Klara a Naptól várja a csodát, de a film legnagyobb csodája az, hogy minden hangulati botladozás ellenére képes megőrizni valamit abból az ártatlan hitből, amely miatt érdemes volt elmesélni a történetét.
A Klara és a nap október 22. óta látható a magyar mozikban.
Az ítélet
KorrektJenna Ortega érzékeny, pontos játéka életben tartja Klara különös meséjét, de Taika Waititi rendezése túl gyakran ingadozik a harsány humor és a fájdalmas családi dráma között.
Ami működik
- Jenna Ortega finom gesztusokra épülő, következetes alakítása
- Amy Adams visszafogott, érzelmileg rétegzett játéka
- A mesterséges szeretet és az emberi veszteség megindító szembeállítása
Ami kevésbé
- A harsány komédia és a családi tragédia közötti egyenetlen hangnemváltások
- Josie osztálytársainak karikatúraszerű jelenetei
- A drámai fordulatok helyenként elégtelen előkészítése
