Ma szinte bármit megnézhetünk akkor, amikor akarunk. Több streamingplatform katalógusa vár ránk, évadok százai érhetők el néhány kattintással, és egy sorozat következő epizódjához gyakran még egy hetet sem kell várnunk.
Mégis könnyű visszagondolni egy korszakra, amikor valahogy nagyobbnak tűntek a sorozatok. Nem azért, mert kevesebb készült belőlük, hanem mert ugyanabban az időszakban a Dexter, a Lost – Eltűntek, a Breaking Bad, A rejtély, a The Walking Dead, a 24 vagy később a Trónok harca is képes volt saját estét, saját közönséget és saját beszélgetést teremteni.
Nem egyetlen csatorna csinálta az aranykort
A korszak egyik különlegessége éppen az volt, hogy a jó sorozatok nem ugyanarról a helyről érkeztek. Az HBO már korábban megmutatta, milyen messzire lehet vinni a televíziós drámát, de hamarosan a Showtime, az AMC, az FX és a nagy országos csatornák is egyre ambiciózusabb történetekkel álltak elő.
A Foxon futott a 24, majd A rejtély, az ABC-n a Lost – Eltűntek, a Showtime-on a Dexter, az AMC pedig rövid időn belül elindította a Mad Ment, a Breaking Badet és később a The Walking Deadet. Az HBO közben a Trónok harcával olyan méretű fantasyvilágot vitt televízióba, amelyet néhány évvel korábban sokan még mozifilmes léptékű vállalkozásnak tartottak volna.
Nem ugyanazt próbálták készíteni, és talán éppen ez volt a lényeg. A csatornák nem egyetlen algoritmus által azonosított közönségért harcoltak, hanem saját karaktert próbáltak kialakítani.
Hétről hétre meg kellett nyerni bennünket
Ezeknek a sorozatoknak nem volt elég egy erős első epizód. A következő héten ismét el kellett érniük, hogy leüljünk eléjük, majd újra és újra meg kellett győzniük bennünket arról, hogy még mindig érdekel Dexter következő áldozata, Walter White újabb döntése vagy az, hogy mi történik a szigeten.
Ez egészen más kapcsolatot teremtett a történetekkel. Egy évad nem egy hétvégi program volt, hanem hónapokon át tartó folyamat, amely közben a szereplők és a konfliktusok lassan beépültek a hétköznapjainkba.
A cliffhanger valódi cliffhanger volt, mert nem lehetett néhány másodperc múlva elindítani a folytatást. Egy erős epizód után maradt idő vitatkozni, találgatni, újranézni részleteket és eldönteni, hogy vajon a következő héten igazunk lesz-e.
A Lost – Eltűntek megmutatta, hogy a találgatás is lehet szórakozás
A Lost – Eltűntek talán minden más sorozatnál jobban kihasználta ezt a ritmust. A sziget rejtélyei nemcsak az epizódokon belül működtek, hanem a két rész közötti hat napban is, amikor a közönség elméleteket gyártott a számokról, a bunkerről, a Másokról vagy a füstszörnyről.
A sorozat ezért nemcsak történetet adott, hanem közös játékot is. Nem minden megfejtés bizonyult tökéletesnek, de a kérdések köré épülő várakozás önmagában is az élmény részévé vált.
Ez az a fajta tévézés, amelyet ma nehéz teljesen újrateremteni. Egy egyszerre érkező évadnál valaki még a második résznél tart, amikor más már a fináléról beszélne, így a közös találgatás tere sokkal gyorsabban szétesik.
Dexter és Walter White megváltoztatta, kinek lehetett szurkolni
A Peak TV másik nagy változása az antihősök térnyerése volt. A Dexter arra vett rá bennünket, hogy egy sorozatgyilkosnak szurkoljunk, a Breaking Bad pedig éveken keresztül mutatta meg, hogyan válik Walter White egyre távolabb attól az embertől, akit az első epizódban megismertünk.
A sorozatok nem mindig akarták, hogy szeressük a főszereplőiket. Sokkal érdekesebb kérdéssé vált, meddig vagyunk hajlandók követni valakit, akinek a döntéseivel egyre kevésbé tudunk azonosulni.
A televízió ebben különösen erős médium lett, mert éveket tölthettünk ugyanazzal a karakterrel. Egy kétórás filmhez képest egészen más súlya volt annak, amikor egy ember változását hatvan vagy akár száz epizódon keresztül figyelhettük.
A rejtélytől a zombikig mindenki megtalálhatta a saját sorozatát
A korszak nem egyetlen műfaj aranykora volt. A rejtély tudományos fantasztikuma ugyanabban az időszakban találhatott közönséget, amikor a Dexter sorozatgyilkossal, a 24 terrorfenyegetésekkel, a Breaking Bad drogkereskedelemmel, a The Walking Dead pedig zombiapokalipszissel épített hosszú történetet.
A választék már akkor is hatalmas volt, mégsem éreztük feltétlenül végtelennek. Sok sorozatnak saját, könnyen felismerhető identitása volt, és a heti műsorrend természetes módon választotta szét őket.
Egy hét során több különböző világba is visszatérhettünk anélkül, hogy az egyik feltétlenül azonnal kiszorította volna a másikat. A sorozatoknak volt idejük velünk maradni.
A The Walking Deadből vasárnap esti esemény lett
Amikor 2010-ben elindult a The Walking Dead, elsőre nehéz lett volna elképzelni, hogy egy zombis képregény-adaptáció a televízió egyik legnagyobb közönségsikerévé válhat. Néhány évvel később azonban már milliók várták együtt, mi történik Rickkel és társaival.
A sorozat különösen jól mutatta, milyen erős lehet a heti tévézés közösségi ereje. Egy nagy haláleset vagy évadzáró után nem egyszerűen továbbléptünk a következő epizódra, hanem napokig tartott a vita arról, amit láttunk.
Ugyanez a jelenség más formában már a Lost – Eltűnteknél is működött. A Peak TV egyik valódi szuperképessége az volt, hogy képes volt időpontokat teremteni a kultúrában.
A Trónok harca idején már szinte mindenki ugyanazt nézte
A Trónok harca ezt az eseményszerűséget egészen más szintre vitte. Egy fantasy sorozatból olyan globális popkulturális jelenség lett, amelynek új epizódjai után az internetet elárasztották az elemzések, mémek, teóriák és reakciók.
A Vörös Nászhoz hasonló epizódok erejéhez az is hozzátartozott, hogy óriási közönség nagyjából ugyanabban az időszakban találkozott velük. A spoiler nem egy hónapokkal későbbi kellemetlenség volt, hanem szinte másnap reggeli veszély.
Ebben a világban egy sorozat még képes volt arra, hogy hosszú hónapokon át meghatározza a popkulturális beszélgetést. Nemcsak néztük, hanem vártuk is.
Közben megszületett valami, amit később Peak TV-nek neveztünk
A Peak TV kifejezést John Landgraf, az FX vezetője tette igazán ismertté 2015-ben, amikor arra figyelmeztetett, hogy a televíziózásban példátlan mennyiségű forgatókönyves sorozat készül. Maga a jelenség azonban jóval korábban épülni kezdett, azokkal a csatornákkal és sorozatokkal, amelyek a 2000-es és 2010-es években fokozatosan újrarajzolták a televízió térképét.
A fogalom ezért kétféleképpen is használható. Iparági értelemben a sorozatgyártás egyre magasabb csúcsára utal, nézőként azonban sokkal inkább arra a korszakra emlékezhetünk vele, amikor feltűnően sok meghatározó sorozat futott egyszerre.
Ez a kettő végül össze is ért. Ahogy egyre világosabbá vált, milyen értékes lett a tévés közönség figyelme, egyre több szereplő akart részt venni a versenyben.
A streaming nem elindította ezt a korszakot, hanem megváltoztatta
A Netflix később fontos szereplővé vált a saját gyártású sorozatok piacán, de nem vele kezdődött az a korszak, amelyben a televízió presztízse látványosan megemelkedett. Mire a streaming igazán nagy erővel belépett a versenybe, a Dexter, a Lost – Eltűntek, a Mad Men, a Breaking Bad és számos más sorozat már bebizonyította, milyen erős történeteket lehet hosszú formátumban elmesélni.
A streaming inkább más szabályokat hozott. Egy teljes évad egyszerre is megérkezhetett, eltűnt a kötött műsoridő, és a néző dönthette el, hogy egy este egy vagy öt epizódot akar megnézni.
Ez hatalmas szabadságot adott, és rengeteg kiváló sorozat megszületéséhez vezetett. Közben azonban lassan megváltozott az a ritmus is, amely a Peak TV korábbi szakaszát annyira közösségi élménnyé tette.
Talán nem is a sorozatok lettek rosszabbak
Könnyű lenne azt mondani, hogy régen egyszerűen jobb sorozatok készültek. Ez valószínűleg túl egyszerű magyarázat lenne, hiszen ma is rendszeresen születnek olyan produkciók, amelyek bármelyik korábbi korszakban kiemelkedőnek számítanának.
A különbség inkább abban lehet, hogyan találkozunk velük. Egy új sorozat ma könnyen megérkezik pénteken, hétfőre sokan befejezik, néhány hét múlva pedig már egy másik premier foglalja el a helyét a kezdőlapon és a beszélgetésekben.
A Peak TV nagy sorozatai ezzel szemben gyakran éveken át ugyanazon ritmus szerint tértek vissza hozzánk. Nem feltétlenül voltak jobbak minden mai produkciónál, de több időt kaptak arra, hogy fontosakká váljanak.
Az aranykor legnagyobb luxusa talán a várakozás volt
Furcsa módon ma sokkal több sorozathoz férünk hozzá, mégis nehezebb lehet olyan kapcsolatot kialakítani velük, mint amilyen egykor néhány heti sorozathoz kötött bennünket. Nem azért, mert elvesztettük volna a képességünket a rajongásra, hanem mert a történetekért folytatott verseny sokkal gyorsabb lett.
A Dexter következő részére, Walter White újabb döntésére vagy a Trónok harca következő csatájára várni kellett. Ez néha bosszantó volt, de közben időt adott arra is, hogy egy történet megmaradjon bennünk.
Persze a heti megjelenés nem tűnt el: ma is vannak sorozatok, amelyek részenként érkeznek, és ugyanúgy képesek közös beszélgetéseket elindítani. Az viszont már tudatos választás, hogy egy új évadot két nap alatt végignézünk-e, vagy hagyunk időt az egyes epizódoknak. A régi tévés ritmusból talán éppen ezt érdemes megtartani.
