Láttad a Netflix legújabb, klausztrofób túlélőfilmjét, és a stáblista alatt csak pislogtál, hogy most akkor mi is történt valójában? Nem vagy vele egyedül! A The Last House (Az utolsó ház) befejezése, és az az igencsak merész stílusváltás, amit a harmadik felvonás hozott, alaposan feladta a leckét a nézőknek. Louis Leterrier rendező most végre lerántotta a leplet a kulisszatitkokról, és elárulta, miért kanyarodott el a klasszikus hollywoodi kliséktől egy sokkal sötétebb, kozmikus irányba.
A nagy csavar és az a bizonyos vadászgörény
Miután a főszereplő négytagú család – Jason, Ann, Ruth és Graham – éveken át raboskodott a saját házában a megmagyarázhatatlan és brutális időjárás miatt, eljutnak arra a pontra, hogy feladják. Ekkor azonban a kislányt, Ruthot egy rutinszerű kandallós rágcsálóvadászat közben megharapja egy veszett vadászgörény. Bármilyen nevetségesen is hangzik, ez az apró incidens indítja el a lavinát, aminek hála végre szembesülnek a kinti fenyegetéssel. Rájönnek, hogy a külvilágot valójában Cthulhu-szerű, förtelmes sellőlények árasztották el vízzel, méghozzá azért, hogy végleg megszabaduljanak a szárazföldi „kártevőktől” – azaz az emberektől.
Búcsú Spielbergtől, irány a Lovecrafti sötétség
Leterrier egy interjúban elárulta, hogy az eredeti forgatókönyv szinte teljesen hiányos volt a harmadik felvonás tekintetében, így neki kellett kitalálnia egy ütős lezárást, ami kiszélesíti a film univerzumát. A legnagyobb feladat az atmoszféra fenntartása volt.
„Az ilyen típusú filmeknél az a legnagyobb kihívás, hogy ne fogyjunk ki az érzelmi üzemanyagból”
– magyarázta a rendező.
Kiemelte, hogy a cél egy folyamatos, fokozatos lelki transzformáció ábrázolása volt, amely során a karakterekkel együtt „a fizikai túléléstől eljussunk a mentális, az érzelmi és a pszichológiai túlélésig.” Amikor pedig ez a feszültség már a tetőfokára hágott a képernyőn, onnantól kezdve Leterrier szerint már fel lehet forgatni a szabályokat: „ha ehhez hozzáadod a természetfelettit, lényegében mindent hozzáadtál.”
A rendező szándékosan lépett el a földönkívüliek koncepciójától, inspirációját pedig a tengeri sellők legendáiból merítette. Saját bevallása szerint egyáltalán nem hisz abban, hogy a miénk lenne „a világegyetem legfejlettebb faja”, sokkal inkább úgy gondolja, hogy „valójában különböző fajokkal élünk együtt”, még ha nem is tudunk róluk. A film legfőbb üzenete egy hatalmas pofon az emberi egónak. Leterrier kíméletlenül őszinte volt ezzel kapcsolatban:
„Ha mélyebben belegondolsz a világban elfoglalt helyedbe… rájössz, hogy nem te vagy a jófiú. Mi, emberek vagyunk ennek a bolygónak a gonosztevői.”
A rejtélyes hang a rádión: Boldog a befejezés?
A fináléban a család egy merész húzással csapdába csalja az egyik sellőlényt, felnyitják a feltörhetetlennek hitt ajtót, majd miután megkegyelmeznek a pórul járt szörnyetegnek, az uralkodó vízi faj hagyja őket elhajózni. A film legutolsó, nyitott kérdését az a rejtélyes hang adja a rádión keresztül, ami felé a csónakkal tartanak.
A rendező szándékosan hagyta a levegőben lógni a választ, hiszen egy ilyen globális kataklizma után semmi sem fekete vagy fehér. „Vajon a boldog befejezések tényleg boldogok? A szomorú befejezések pedig valóban szomorúak?” – tette fel a költői kérdést, utalva arra, hogy a világuk mindenképpen elveszett. Ami pedig magát a rádióból kiszűrődő hangot illeti, Leterrier teljes egészében a nézők fantáziájára bízza a döntést, újabb nyugtalanító kérdéseket hagyva maga után:
„Vajon emberi? Esetleg egy gép? Egyáltalán erről a bolygóról származik?”
