Képzeld el, hogy hetekkel karácsony előtt a saját házad ejt túszul, miközben odakint megállás nélkül szakad az eső. A Netflix legújabb túlélőfilmje, a The Last House (Az utolsó ház) szinte minden előzetes hírverés nélkül landolt a kínálatban, de a kritikusok máris úgy emlegetik, mint a legjobb olyan Steven Spielberg-filmet, amit nem a legendás rendező készített. Jöjjön egy kis kedvcsináló egy olyan klausztrofób sci-firől, ami garantáltan a fotelbe szegez!
Steven Spielberg klasszikusainak egyik legnagyobb varázsa mindig is abban rejlett, hogy a leghétköznapibb, kertvárosi családi dinamikákat képes volt valamilyen egészen elképesztő, természetfeletti fenyegetéssel szembeállítani – gondoljunk csak a Világok harca idegen inváziójára vagy a Jurassic Park elszabadult őslényeire. Ezt a jól bevált receptet, a mindennapi drámák és a csodálatos (vagy éppen rémisztő) elemek mesteri ötvözését vette alapul Louis Leterrier rendező is. A Szemfényvesztők és a Lupin alkotója ezúttal egy olyan feszült atmoszférájú thrillert tett le az asztalra, amely zseniálisan világít rá arra, miért nem szabad soha készpénznek vennünk a szeretteink jelenlétét, hiszen sosem tudhatjuk, mikor szakítják el őket tőlünk.
A történet fókuszában a Delgado család áll, akik az ünnepek közeledtével egy reggel arra ébrednek, hogy otthonuk minden kijárata hermetikusan lezárult. Bármivel is próbálkoznak, egy titokzatos, az odakint tomboló megállíthatatlan esőzéssel összefüggő erő megakadályozza a menekülésüket. A pánik csak fokozódik, amikor rájönnek, hogy nincsenek egyedül: a környék összes többi háza hasonló sorsra jutott. Leterrier nem finomkodik és nem húzza az időt. Más túlélőfilmekkel ellentétben, ahol a feszültségépítés lassan, apró, baljós nyomokkal történik a nagy csavar előtt, itt a teljes csapdahelyzet kibontakozása kevesebb mint húsz perc alatt lezajlik. Ez a brutális tempó a nézőt is azonnali sokkhatás alá helyezi, mintha mi magunk is ott ragadtunk volna a nappaliban, keresve a kiutat az indokolatlan börtönből.
Ebben az abszurd elzártságban kell helytállnia a szülőknek, Jasonnek (Wagner Moura) és Ann-nek (Greta Lee), valamint két gyermeküknek. Moura és Lee párosa között már az első pillanattól kezdve tapintható a kémia, így hihetetlenül könnyű azonosulni a mélyen gyökerező szeretetükkel és az aggodalmaikkal. A karakterek korábbi problémái ráadásul zseniálisan ágyazódnak be az új élethelyzetbe. Jason egy munkanélküli mérnök, aki a bezártság alatt végre bizonyíthatja rátermettségét és gondoskodhat a családjáról – még ha ez esetenként azt is jelenti, hogy rendhagyó módon kell élelem után kutatnia. Ann pedig egy csendes, de annál elszántabb anyatigris, akinek legfőbb célja megóvni a gyerekeket az izoláció okozta pszichológiai traumáktól. A film egyik legkifejezőbb, sötét humorral átitatott jelenete, amikor a lejárt jelzáloghitel-csekkeikkel gyújtanak be a kandallóba – egy apró, keserédes fricska a régi világ problémáinak egy olyan helyzetben, ahol már csak a puszta túlélés számít.
Az idő múlásával nemcsak a család mentális állapota, hanem maga a ház is rohamos pusztulásnak indul. A napokat és éveket a falba vésett strigulák jelzik, a padlódeszkákat felszedik, hogy növényeket termesszenek a puszta földben, az épület alapozása pedig repedezni kezd a víztől felázott talajon. A modern kényelmi funkciók – áram, vezetékes víz, hírközlés – elvesztésének bemutatása szívbemarkolóan hiteles. Bár a rejtélyes külső fenyegetés mibenléte folyamatosan ott motoszkál a háttérben, a néző túlságosan is belefeledkezik a Delgado család sorsába ahhoz, hogy ezen rágódjon.
Az utolsó ház valódi erejét pont azok a kényelmetlen kérdések adják, amelyeket bennünk ébreszt: Te mit tennél egy ilyen helyzetben? Még csak megpróbálnál túlélni? Ez a mélyen humanista, Spielberg-i léptékű megközelítés teszi a filmet az idei év egyik legkiemelkedőbb és legfelkavaróbb alkotásává, amit kár lenne kihagyni.
Az utolsó ház augusztus 7-től elérhető a Netflix kínálatában.
