Alig lehet ráismerni Vincent Casselre a Quasimodo, Párizs lelke első hivatalos képein. A francia színész megtört arcú, púpos férfiként jelenik meg az 1830-as Párizsban, miközben Jean-François Richet filmje láthatóan mindent megtesz azért, hogy távol maradjon a történet meseszerű vagy romantizált feldolgozásaitól.
A cím alapján könnyű lenne azt gondolni, hogy a Netflix egyszerűen újra feldolgozza Victor Hugo klasszikusát, de ennél érdekesebb ötletről van szó. A film nem A párizsi Notre-Dame újabb adaptációja, hanem egy történelmi fikció arról a férfiról, aki a feltételezések szerint részben Quasimodo ihletője lehetett.
Nem Victor Hugo történetét kapjuk újra
A Quasimodo, Párizs lelke 1830-ban játszódik, amikor a francia fővárost politikai zűrzavar, társadalmi feszültség és betegség sújtja. Cassel egy púpos férfit alakít, akinek helyzete egyre veszélyesebbé válik, miközben orvosi kísérleteket akarnak végezni rajta, és egy lehetetlen szerelem is belép az életébe.
Az első képek alapján Richet nem gótikus fantáziát akar készíteni. A sáros utcák, kopott ruhák és komor belső terek sokkal inkább egy földközeli történelmi thriller hangulatát idézik, amelyben a főszereplő testi különbözősége nem látványosság, hanem az üldöztetésének egyik oka.
Benjamin Voisin egy orvost alakít, aki Cassel karakterét akarja megszerezni kísérleteihez, Karim Leklou pedig a férfi utáni hajszát vezető biztonsági vezető szerepében tűnik fel. Daphné Patakia, Noémie Lvovsky, Sébastien Pouderoux, Eli Nachmani és Alexis Rosenstiehl szintén a szereplőgárda tagja.
Quasimodónak valóban lehetett hús-vér előképe
A történet egyik legérdekesebb része, hogy a film mögötti alapötlet nem teljesen kitaláció. Adrian Glew brit levéltáros 2010-ben Henry Sibson 19. századi szobrász kéziratos visszaemlékezéseiben olyan utalásokat talált, amelyek egy púpos párizsi kőfaragóról szóltak.
Sibson az 1820-as években dolgozott Párizsban, és feljegyzéseiben megemlített egy kőfaragót, aki egy púpos szobrász irányítása alatt dolgozott. A férfi nevét nem jegyezte fel, de azt igen, hogy a környezetében „le bossu”, vagyis „a púpos” néven emlegették.
Az elméletet az tette igazán érdekessé, hogy Victor Hugo ugyanebben az időszakban dolgozott azon a regényen, amely végül 1831-ben A párizsi Notre-Dame címmel jelent meg. Bizonyíték nincs arra, hogy Hugo valóban erről az emberről mintázta Quasimodót, de az időbeli és párizsi kapcsolódások elegendőek voltak ahhoz, hogy több mint egy évszázaddal később megszülessen a lehetséges valós előkép elmélete.
A Quasimodo, Párizs lelke éppen ezt a bizonytalan történelmi rést tölti ki fikcióval. Nem azt állítja, hogy megmutatja a „valódi Quasimodót”, hanem elképzel egy embert és egy életet a híres irodalmi alak mögé.
Vincent Cassel szinte eltűnik a szerepben
Cassel már az első képeken is látványosan eltávolodik attól az elegáns vagy fenyegető karaktertípustól, amelyhez pályafutása számos szerepében hozzászokhattunk. Előreeső testtartása, arca és jelmeze egy olyan férfit mutat, aki láthatóan egész életében megtapasztalta, milyen az, amikor környezete előbb látja benne a testi különbséget, mint az embert.
Ez különösen fontos lehet egy olyan történetnél, amely könnyen csúszhatna át puszta látványosságba. Az első képek alapján Richet inkább tragikus történelmi figuraként, semmint horrorisztikus „torzszülöttként” közelít a főhőshöz, ami jóval érdekesebb kiindulópontot adhat a filmnek.
Cassel és Richet ráadásul régóta ismerik egymás alkotói nyelvét. Együtt készítették a Jacques Mesrine életét feldolgozó kétrészes gengszterfilmet, majd később az Egy őrült pillanat és a Párizs császára munkálatainál is találkoztak.
Richet már egyszer életre keltette a régi Párizst
A Párizs császára különösen érdekes előzmény a Quasimodo, Párizs lelke szempontjából. Abban a filmben Cassel François Vidocq bűnözőből lett rendőrségi besúgót alakította, Richet pedig már ott is a koszos, veszélyes és társadalmi ellentétektől terhelt történelmi Párizst állította a középpontba.
A mostani első képek alapján az új film vizuálisan is továbbviheti ezt az irányt. Ez a Párizs nem képeslapra kívánkozó városnak tűnik, hanem olyan helynek, ahol a nyomor, a politikai feszültség és a társadalom peremére szorított emberek történetei egymásba érnek.
A különbség ezúttal az, hogy Richet egy történelmi legenda megszületésének lehetőségét is hozzáteszi ehhez. A néző tudja, hogy Quasimodo később az irodalom egyik legismertebb alakjává válik, miközben a film főszereplője még csak egy hús-vér ember, aki semmit sem tud arról, milyen kulturális mítosz épülhet majd hozzá hasonló figurából.
Egészen más Quasimodót kaphatunk, mint amit a moziból ismerünk
Quasimodo alakját rengetegszer vitték már filmre, színpadra és televízióba, a szélesebb közönség számára pedig sokáig a Disney 1996-os animációs filmje jelentette a legismertebb változatot. Richet filmje azonban éppen azért érdekes, mert nem akar versenyezni ezekkel az adaptációkkal.
Nincs szüksége arra, hogy újra elmesélje Esmeralda, Frollo és a Notre-Dame harangozójának történetét. Ehelyett feltesz egy másik kérdést: mi történik, ha az irodalmi legenda mögött valóban létezett valaki, akiről szinte semmit sem tudunk?
Ez persze már önmagában fikciós játék, hiszen a történelmi kapcsolat soha nem bizonyosodott be. Éppen ettől lehet azonban érdekes: a filmnek nem kell hűségesen rekonstruálnia egy ismert történetet, miközben mégis egy olyan kulturális ikonhoz kapcsolódik, akit szinte mindenki felismer.
Novemberben érkezik a Netflixre
A Quasimodo, Párizs lelke november 27-én érkezik a Netflixre, Vincent Cassel filmje pedig 1 óra 43 perces lesz. Jean-François Richet rendezése ezzel az év végi Netflix-kínálat egyik érdekesebb európai produkciójának ígérkezik.
Az első képek alapján legalábbis nem egyszerű kosztümös feldolgozást kapunk. A Quasimodo, Párizs lelke egy jól ismert legenda mögé próbál hús-vér embert képzelni – és Vincent Cassel átalakulását látva ezt most már nehéz nem kíváncsian várni.
