Három ismeretlen színész, két kézikamera, nyolc nap egy marylandi erdőben és egy internetes legenda, amelyről emberek ezrei nem tudták eldönteni, igaz-e. Az Ideglelés nem találta fel a found footage horrort, de 1999-ben megmutatta, hogy néhány tízezer dollárból is meg lehet rémíteni az egész világot – ha sikerül elhitetni vele, hogy amit lát, talán tényleg megtörtént.
1999-ben a mozivászon szinte bármit meg tudott mutatni. Két évvel korábban Steven Spielberg dinoszauruszai tértek vissza Az elveszett világban, George Lucas ugyanazon a nyáron küldte mozikba a digitális trükkökkel teletömött Baljós árnyakat, a hollywoodi blockbusterek költségvetése pedig már rendszeresen tízmillió dollárokban volt mérhető.
Daniel Myrick és Eduardo Sánchez ezzel szemben fogott három színészt, néhány kamerát és egy adag kempingfelszerelést, majd beküldte őket egy marylandi erdőbe.
A vásznon nem volt szörny. Nem volt látványos gyilkosság. Nem volt magyarázat. Csak három ember, akik egyre mélyebbre tévedtek az erdőben, miközben valami mozgott körülöttük a sötétben.
Az Ideglelés – eredeti címén The Blair Witch Project – világszerte közel 249 millió dollárt hozott. A Box Office Mojo 60 ezer dolláros költségvetést tart nyilván, Daniel Myrick azonban később úgy emlékezett, hogy körülbelül 35 ezer dollárból sikerült leforgatniuk a nyersanyagot. Akármelyik számot nézzük, az arány egészen abszurd.
A pénzügyi siker azonban csak a történet egyik fele.
Az Ideglelés azért maradt fontos több mint negyed évszázaddal később is, mert egyszerre változtatta meg a horror nyelvét és azt, ahogyan egy filmet az interneten el lehet adni.
Három színész, akiket tényleg elküldtek az erdőbe
A film alapötlete eleve arra épült, hogy amit látunk, ne tűnjön hagyományos filmnek.
Myrick és Sánchez egy nagyjából 35 oldalas történetvázlatból dolgozott, amely meghatározta, mi történik a szereplőkkel, de kész párbeszédeket nem írtak. Heather Donahue, Joshua Leonard és Michael C. Williams saját keresztnevüket használták, és nekik kellett kezelniük a kamerákat és a hangrögzítő berendezéseket is.
A három színész 1997 októberében nyolc napot töltött Maryland erdeiben. A hagyományos filmforgatásokhoz képest azonban alig látták a rendezőket.
GPS segítségével navigáltak egyik kijelölt pontról a másikra. Bizonyos helyeken ételt, elemeket, kazettákat és személyre szabott rendezői utasításokat találtak. Az egyik szereplő például azt az instrukciót kaphatta, hogy ragaszkodjon egy bizonyos irányhoz, miközben egy másiknak azt mondták, hogy elege van valamelyik társából. A színészek nem mutathatták meg egymásnak ezeket az üzeneteket.
Így a rendezők nem azt mondták meg nekik, mit mondjanak. Azt teremtették meg, hogy legyen okuk összeveszni.
A rendezők éjjel a bokrok között bujkáltak
A három szereplő természetesen tudta, hogy filmet forgatnak. Nem hitték, hogy valóban boszorkány üldözi őket.
Azt viszont nem mindig tudták, mit tervez velük a stáb.
Myrick és Sánchez emberei terepszínű ruhában követték őket az erdőben, előre elhelyezték a furcsa kőrakásokat és az ágakból készített figurákat, éjszaka pedig a tábor körül mozogtak. Gyerekhangokat játszottak le, zajokat keltettek, és megrázták a sátrat, miközben a szereplőknek azonnal reagálniuk kellett arra, ami történt.
Közben a forgatás előrehaladtával az étel mennyiségét is csökkentették.
Michael C. Williams később úgy emlékezett vissza, hogy valóban az erdőben aludtak, valóban egyre kevesebbet ettek, és bár természetesen tudták, hogy a rendezők manipulálják a környezetüket, maga a fizikai kellemetlenség nagyon is valós volt. Sánchez pedig egy 2019-es interjúban elmondta: pontosan azt akarták, hogy a nyolc nap végére a kimerültség pszichológiailag is meglátszódjon rajtuk.
Joshua Leonard szerint még egy biztonsági szavuk is volt arra az esetre, ha valóban ki kell lépniük a szerepből: „taco”. Nem éppen szerencsés választás egy olyan forgatáson, ahol mindenki egyre éhesebb lett.
Heather híres vallomásához nem kellett CGI
Az egész kísérletszerű forgatási módszer talán Heather Donahue ikonikus közelijében működik a legjobban.
A film vége felé Heather a kamerát néhány centiméterre tartja az arcától, és sírva kér bocsánatot Josh és Mike családjától. A felvétel szemcsés, rosszul komponált, Heather arca alig fér bele a képbe, az orra folyik, a szeme könnyes. Hollywoodi mércével nézve szinte minden „rossz” benne. És éppen ezért működik.
Roger Ebert 1999-es, négycsillagos kritikájában az Ideglelés egyik legnagyobb erényét éppen abban látta, hogy visszanyúl az ösztönös félelmeinkhez. Nincs digitális szörny, amelyet le lehetne leplezni. Csak zajok vannak a sötétben, furcsa tárgyak az erdőben és egyre kevesebb racionális magyarázat.
A film egyik legfontosabb döntése ugyanis az volt, hogy soha nem mutatja meg a boszorkányt.
A nézőnek kell megteremtenie.
A horrorfilm, amely már a moziba érkezés előtt elkezdődött
Ha az Ideglelést csak filmként vizsgáljuk, a történetének legalább a felét kihagyjuk. A Blair Witch ugyanis már jóval azelőtt létezett az interneten, hogy a közönség beült volna a moziba.
1998-ban a készítők elindították a film weboldalát. Ez nem úgy nézett ki, mint egy hagyományos filmes honlap szereplőkkel, előzetessel és stáblistával. Ehelyett úgy tett, mintha három valóban eltűnt filmes ügyét dokumentálná.
Hamis rendőrségi dokumentumok jelentek meg rajta. Kitalált újságcikkek. Fotók. Interjúk. A boszorkány állítólagos története. Heather naplójának részletei.
Minden ugyanabba az irányba mutatott:
ez megtörtént.
A Washington Post már 1999 nyarán arról írt, hogy az oldal hónapokkal a film széles körű ismertsége előtt elkezdte városi legendává alakítani a teljesen kitalált Blair Witch-mitológiát. Az Artisan később továbbfejlesztette az oldalt, és új „bizonyítékokkal”, dokumentumokkal és történetrészletekkel folyamatosan életben tartotta a rejtélyt.
Ez ma teljesen hétköznapi transzmédiás kampánynak tűnhet. 1999-ben nem volt az.
Az emberek tényleg keresni kezdték az eltűnt filmeseket
A kampány pedig működött. Talán túlságosan is.
A Sundance Filmfesztiválon és más helyszíneken eltűnt személyeket kereső plakátokat osztogattak Heather, Josh és Mike fényképével. Az IMDb egy időre eltűntnek, illetve halottnak tüntette fel a szereplőket. Heather Donahue családja részvétnyilvánításokat kapott.
Ez nem csupán utólag felnagyított legenda.
Egy 1999 júliusában megjelent Associated Press-riport szerint voltak, akik ténylegesen elmentek Burkittsville környékére a szereplők után kutatni, mások pedig a helyi hatóságokat keresték a Blair Witch történetével. A film egyik készítője olyan üzeneteket is kapott, amelyekben az emberek saját elméleteikkel próbálták „kijavítani” a hivatalos történetet.
A film készítői valami nagyon korai internetes jelenséget értettek meg:
ha nem reklámként adod el a történetedet, hanem felfedezni való rejtélyként, az emberek maguk kezdik terjeszteni.
Ma ezt virális marketingnek neveznénk. 1999-ben még nem nagyon volt neve.
Nem az Ideglelés volt az első interneten reklámozott film
Itt azonban érdemes egy régi Blair Witch-legendát is helyretenni.
Gyakran nevezik az Ideglelést az első interneten marketingelt filmnek, de ez túlzás. Hollywood már korábban is használt filmes weboldalakat; John Hegeman, aki később az Artisan Blair Witch-kampányát irányította, például már az 1994-es Stargate-hez is készített promóciós weboldalt.
A Blair Witch újítása más volt.
Nem a filmet reklámozta az interneten. A film világát költöztette fel az internetre.
Ez sokkal fontosabb különbség. Az oldal nem azt mondta, hogy „nézd meg ezt a filmet”. Azt mondta:
„Nézd meg, mit találtunk.”
A mozikban aztán szó szerint rosszul lettek az emberek
Mire az Ideglelés 1999 júliusában szélesebb körben moziba került, a körülötte kialakult legenda már önálló életet élt.
A nézők azonban egy olyan problémával szembesültek, amellyel az online kampány aligha számolhatott.
A film hányingert okozott.
Nem a vértől – alig van benne. A folyamatosan rázkódó kézikamerától.
Korabeli amerikai beszámolók szerint több moziban rendszeressé vált, hogy nézőknek ki kellett menniük a vetítésről, néhányan pedig hánytak. Egyes filmszínházak ezért külön figyelmeztetéseket helyeztek ki a mozgási betegségre hajlamos nézők számára. A Washington Post már 1999 júliusában szédülésről, hideg verejtékezésről és rosszullétről írt, augusztusra pedig az Associated Press több mozi hasonló tapasztalatairól számolt be.
Egy horrorfilm, amelynek még a kameramozgásától is félni kellett. Nehéz ennél jobb ingyenreklámot elképzelni.
Néhány tízezer dollárból közel 250 millió
Az Artisan 1999 januárjában, a Sundance után nagyjából 1,1 millió dollárért vásárolta meg a film forgalmazási jogait. Július 16-án mindössze 27 amerikai moziban kezdték vetíteni. Az első hétvégén több mint másfél millió dollárt keresett.
Aztán elszabadult.
A filmet végül több mint 2500 amerikai moziban játszották, csak az Egyesült Államokban 140,5 millió dollárt, világszerte pedig közel 249 millió dollárt termelt.
Egy film, amelynek nyersanyagát néhány tízezer dollárból forgatták.
Természetesen a „60 ezerből 250 millió” szlogen nem jelenti azt, hogy a teljes projekt ennyibe került. A vágás, utómunka, hang, a Sundance utáni munkálatok, majd az Artisan marketing- és forgalmazási költségei jelentősen növelték a tényleges ráfordítást. A Washington Post 1999-ben arról írt, hogy az Artisan végül akár 15 millió dollárt is fordított marketingre és forgalmazásra.
De a lényegen ez keveset változtat.
Az Ideglelés a filmtörténet egyik leglátványosabb példája lett arra, hogy egy ötlet értéke nem feltétlenül arányos azzal, mennyibe került megvalósítani.
Nem az Ideglelés találta fel a found footage horrort
Van még egy mítosz, amelyet érdemes elengedni.
Az Ideglelést gyakran nevezik a found footage műfaj szülőatyjának.
Nem az.
Ruggero Deodato már 1980-ban hasonló szerkezettel készítette el a hírhedt Cannibal Holocaustot, amelyben egy eltűnt dokumentumfilmes csapat megtalált felvételeiből derül ki, mi történt velük. Más alkotások is kísérleteztek hasonló megoldásokkal a Blair Witch előtt.
A Blair Witch jelentősége nem az, hogy feltalálta ezt a formát.
Hanem az, hogy bebizonyította:
ezzel a formával világsikert lehet csinálni.
A következő évtizedekben a found footage újra és újra visszatért. Paranormal Activity. REC. Cloverfield. The Last Exorcism. Később számtalan kisebb horror.
A képlet különösen az alacsony költségvetésű horror számára bizonyult tökéletesnek. Az amatőrnek tűnő kép többé nem feltétlenül hiba volt.
Lehetett maga a koncepció.
Az Ideglelés igazi szörnye soha nem kerül a kamera elé
Az Ideglelést ma természetesen már egészen más élmény megnézni, mint 1999-ben.
Nem ülünk be úgy a moziba, hogy esetleg valódi megtalált felvételeket látunk. Tudjuk, kik a szereplők. Tudjuk, hogy a Blair Witch kitaláció. Néhány másodperc alatt rákereshetünk arra is, pontosan hogyan készült az utolsó jelenet.
A film legnagyobb marketingtrükkje tehát visszavonhatatlanul elveszett. Maga a film azonban furcsa módon túlélte. Az erdő még mindig sötét. A furcsa ágfigurák még mindig lógnak a fákról. Valaki még mindig motoszkál a sátor körül.
És a film továbbra sem hajlandó megmutatni, hogy mi az.
Talán ezért fogalmazta meg Roger Ebert már 1999-ben ennyire pontosan a Blair Witch működésének lényegét: a sötétben hallott zaj szinte mindig félelmetesebb annál, mint amikor végül meglátjuk, mi okozta.
Hollywood azóta technikailag szinte bármit képes megmutatni.
Daniel Myricknek és Eduardo Sáncheznek viszont 1999-ben volt egy ennél jobb ötlete.
Nem mutattak semmit.
És hagyták, hogy mi fejezzük be helyettük a rémálmot.
