A Néhány kis hazugság szereplőinek van pénzük, gyönyörű házuk és látszólag mindenük, amire egy átlagember vágyhat. Egyetlen dolog hiányzik az életükből: a képesség, hogy ne hazudjanak egymásnak. Ezzel persze még semmi gond nem lenne, hiszen az emberi természet sötétebb oldalánál kevés jobb alapanyag létezik egy pszichológiai thrillerhez.
A Netflix új minisorozatának azonban akad egy kellemetlen problémája: miközben a szereplők mindent megtesznek a titkaik megőrzéséért, a forgatókönyv szinte versenyt fut önmagával, hogy minél hamarabb elárulja őket. A végeredmény egy szép helyeken játszódó, könnyen fogyasztható, de fájdalmasan kiszámítható történet. Olyan thriller, amelyben a legnagyobb rejtély végül nem az, hogy ki mit követett el, hanem hogy az alkotók miért gondolták mindezt ennyire meglepőnek.
Két luxusvilla, négy hazudozó és egy katasztrofális ötlet
Az otthoncsere papíron remek találmány. Néhány hétre magunk mögött hagyhatjuk a megszokott környezetünket, belekóstolhatunk valaki más életébe, és közben akár egy kisebb vagyont is megspórolhatunk a szálláson. Persze mindez akkor működik a legjobban, ha az a másik élet nem tartalmaz eltűnt embereket, gyanús szomszédokat és néhány kellemetlenül elhallgatott bűnt.
Carl (Fares Fares) és Helene (Frida Gustavsson) a stockholmi szigetvilág elegáns otthonát cserélik el egy szicíliai villára, miközben Scarlett (Emma Appleton) és Adam (Jakob Oftebro) az északi luxusban próbálnak új lendületet adni a kapcsolatuknak. Egyik házasság sem éppen mintaszerű, így az ideiglenes környezetváltozás mindkét pár számára afféle menekülési kísérlet.
A bajok természetesen hamar megérkeznek. Scarlett és Adam stockholmi tartózkodását egy kíváncsiskodó szomszéd és a férfi különös viselkedése kezdi megkeseríteni. Szicíliában Carl és Helene pedig azzal szembesülnek, hogy a fényképeken mutatós ház a valóságban korántsem olyan idilli, mint amilyennek ígérték.
A koszt, a furcsa tárgyakat és a nyugtalanító részleteket hamarosan egy rendőrségi nyomozás tetézi. Valaki eltűnt, a házaspár pedig egyre kevésbé biztos abban, mennyit tudnak valójában az eseményekről. Carl emlékezetkiesései különösen kellemetlen kérdéseket vetnek fel, amelyekre már ő maga sem feltétlenül szeretné tudni a választ.
A két otthon közötti különbség remek alaphelyzetet teremt. Stockholmban minden letisztult, rendezett és elegáns, Szicíliában viszont a napsütéses idill mögött fokozatosan bomlik fel a rend. A két helyszín ugyanannak a problémának két különböző arca: hiába költöznek a szereplők mások házába, a saját múltjukat nem tudják otthon hagyni.
A forgatókönyv olyan feltűnően rejtegeti a titkokat, hogy szinte megmutatja őket
Stefan Ahnhem regénye nyomán Amanda Högberg és Axel Stjärne írt forgatókönyvet, Kasper Barfoed rendezésében pedig a történet folyamatos időbeli ugrásokkal próbálja adagolni az információkat. A két házaspár kapcsolatairól, múltjáról és valódi szándékairól fokozatosan derülnek ki részletek, miközben a nézőnek kellene összeraknia a teljes képet.
Ez a fajta szerkezet akkor működik igazán, ha minden újabb információ átírja, amit korábban gondoltunk a szereplőkről. A Néhány kis hazugság azonban sokszor inkább visszaigazolja az első gyanúnkat. Ahelyett, hogy a nyomok új értelmet kapnának, a cselekmény szépen, engedelmesen halad a legkézenfekvőbb magyarázat felé.
Adam titkolózása, Scarlett családi konfliktusai és Carl egyre bizonytalanabb emlékei külön-külön alkalmasak lennének egy nyugtalanító pszichológiai játszmára. A sorozat azonban olyan gondosan helyezi el a figyelmeztető jeleket, hogy a nézőnek alig marad lehetősége valóban tévútra kerülni.
Egy jó thrillerben a részletek utólag válnak gyanússá. Itt már első pillantásra úgy néznek ki, mintha valaki piros filccel bekarikázta volna őket a forgatókönyvben. A titkok persze idővel lelepleződnek, de a nagy felismerésekből gyakran hiányzik az az öröm vagy megdöbbenés, amely miatt érdemes volt várni rájuk.
Pedig a négyrészes formátum elvileg a sorozat egyik legnagyobb előnye lehetne. Nincs szükség nyolc epizódnyi mellébeszélésre, sem a szereplők végtelenül elnyújtott gyanakvására. A történetnek lenne ideje megteremteni a feszültséget, majd egyre szorosabbra húzni a hurkot. Ehelyett sokszor csak azt figyelhetjük, mikor jutnak el a szereplők oda, ahol mi már korábban jártunk.
A Nordic noirból megmaradt a svéd útlevél
A Néhány kis hazugság különösen érdekes lehetett volna a skandináv krimik hagyományai felől közelítve. A műfaj legjobb képviselői nem csupán bűnügyeket mesélnek el, hanem a látszólag rendezett társadalmi felszín alatt húzódó feszültségeket is feltárják. A családi kapcsolatok, az anyagi különbségek és a gondosan őrzött titkok éppen ezért tökéletes alapanyagot kínálnának.
A sorozatban mindez jelen van, csak éppen nem válik igazán jelentőssé. A gazdagság leginkább a díszletekben mutatkozik meg, a házassági válságok pedig néhány ismerős konfliktus körül forognak. A szereplők elegáns környezetben követnek el csúnya dolgokat, de ettől a történet még nem mond különösebben sokat sem a kiváltságos életformáról, sem az emberi természet árnyoldalairól.
A skandináv krimi hangulatát nem lehet egyszerűen megteremteni azzal, hogy a szereplők svédek, és időnként komoran néznek ki egy hatalmas üvegablakon. A műfaj ereje a felszín alatt rejlő társadalmi és erkölcsi ellentmondásokból fakad. Itt azonban a konfliktusok túlságosan könnyen lefordíthatók a legáltalánosabb thrillerközhelyekre.
Ez nem jelenti azt, hogy minden svéd bűnügyi sorozatnak súlyos társadalomkritikát kellene megfogalmaznia. Egy fordulatos, szórakoztató pszichológiai thriller önmagában is tökéletesen elegendő volna. Csakhogy akkor legalább a fordulatoknak működniük kellene.
A Néhány kis hazugság egyikben sem megy igazán messzire. Ahhoz túl felszínes, hogy komolyabb lélektani drámaként működjön, ahhoz pedig túlságosan kiszámítható, hogy igazán emlékezetes bűnügyi történet legyen.
A szicíliai napfény többet tesz a sorozatért, mint a legtöbb fordulat
Van azonban valami, amit nehéz elvitatni a produkciótól: kifejezetten jól néz ki. A stockholmi szigetvilág modern épületei, a ragyogó vízpartok és a szicíliai tájak olyan látványt nyújtanak, amely önmagában is vonzóvá teszi a négy epizódot.
A két helyszín közötti vizuális ellentét ráadásul nem puszta díszítés. Az északi elegancia és a déli, kissé elhanyagolt idill jól érzékelteti, hogy a szereplők valami egészen mást várnak az ideiglenes életcserétől. A környezet időnként többet árul el a házaspárok vágyairól és csalódottságáról, mint a párbeszédek.
A gond csak az, hogy a gyönyörű látvány nem helyettesítheti a valódi feszültséget. Egy napsütötte villa lehet éppen olyan fenyegető, mint egy sötét sikátor, ha a rendezés képes elhitetni velünk, hogy a biztonság csupán látszat. Kasper Barfoed sorozata időnként megközelíti ezt az érzést, de a történet kiszámítható megoldásai újra és újra eloszlatják a nyugtalanságot.
A színészgárdával sem az a legnagyobb probléma, hogy ne lennének képesek eljátszani ezeket a szerepeket. Fares Faresnek különösen jól áll a fokozatosan bizonytalanná váló Carl figurája, a többiek azonban jórészt olyan helyzetekbe kerülnek, amelyeket már számtalan hasonló thrillerből ismerünk. Nehéz igazán összetett karaktereket teremteni, amikor a forgatókönyv elsősorban arra használja őket, hogy egy újabb titkot rejtegessenek.
A Néhány kis hazugság így végig kellemesen nézhető marad, de ritkán válik valóban izgalmassá. A látvány, a helyszínek és néhány ügyesebb történetfordulat időnként átsegítik a gyengébb szakaszokon, ám a befejezés felé közeledve egyre nehezebb elhessegetni az érzést, hogy az egészből sokkal több is kihozható lett volna.
A Néhány kis hazugság legnagyobb titka, hogy nincs benne igazi meglepetés
A Netflix új svéd minisorozata pontosan az a fajta produkció, amelyet könnyű egyetlen hétvége alatt végignézni, majd néhány nappal később már nehéz felidézni. Nem különösebben rossz, csak éppen szinte semmiben sem elég jó ahhoz, hogy kitűnjön a platform hasonló thrillerei közül.
A két házaspár történetében akadnak érdekes alapanyagok. Az otthoncsere, a házasságok mögött rejtőző hazugságok és az eltűnt személy körüli bizonytalanság mind alkalmasak lennének egy feszült, többértelmű történethez. A sorozat azonban megelégszik azzal, hogy ezeket a jól ismert elemeket újra egymás mellé rendezze.
A Néhány kis hazugság legnagyobb hibája nem az, hogy a szereplői hazudnak, hanem hogy a történet egyetlen pillanatra sem képes igazán félrevezetni bennünket. A titkok előbb-utóbb kiderülnek, a gondosan felépítettnek szánt fordulatok pedig szinte maguktól a helyükre kerülnek.
Carlék legalább néhány hétre belekóstolhattak valaki más fényűző életébe. A nézőknek ennél jóval szerényebb jutalom jut: négy epizód gyönyörű tájakkal, néhány elfogadható csavarral és azzal a kellemetlen felismeréssel, hogy ezt a történetet már túl sokszor láttuk.
A szereplőknek talán megérte a házcsere. Nekünk nézőként jóval kevésbé.
Az ítélet
KözepesA Néhány kis hazugság látványos helyszínekkel és ígéretes otthoncsere-alaphelyzettel indít, de a nyilvánvaló fordulatok hamar kioltják a feszültséget. Fares Fares alakítása és a Stockholm–Szicília közötti vizuális ellentét sem tudja igazán emlékezetessé tenni ezt a kiszámítható thrillert.
Ami működik
- A Stockholm és Szicília közötti erős vizuális kontraszt
- Az otthoncsere ötletében rejlő izgalmas alaphelyzet
- Fares Fares alakítása a bizonytalanná váló Carl szerepében
Ami kevésbé
- A könnyen előre látható fordulatok kioltják a thriller feszültségét
- A felszínes szereplők és a kidolgozatlan lélektani konfliktusok
- A skandináv krimik társadalmi és erkölcsi mélységének hiánya
