A Godzilla Minus One egyik legnagyobb bravúrja az volt, hogy egy óriási radioaktív szörnyeteg pusztításánál is érdekesebbé tudta tenni azokat az embereket, akiknek túl kellett élniük a támadásait. Jamazaki Takasi filmje a második világháború utáni Japán bűntudatából, gyászából és kilátástalanságából épített olyan drámát, amelyben Godzilla nem egyszerűen ellenségként jelent meg, hanem egy egész nemzet traumáinak megtestesítőjeként.
A folytatás ennél jóval nagyobbat akar markolni. A Godzilla Minus Zero már nemcsak egyetlen szörnyeteg és néhány kétségbeesett túlélő konfliktusáról szól, hanem olyan pusztításról, amelynek méretei mellett az előző film eseményei szinte csak figyelmeztetésnek tűnnek.
King Ghidorah megjelenésével Jamazaki valóban új szintre emeli a látványt, de a folytatás közben éppen abból veszít valamennyit, amit az elődje olyan jól csinált: a katasztrófa emberi súlyából. A Minus Zero ettől még lenyűgöző szörnyfilm, csak már nem annyira feszes és személyes, mint az Oscar-díjas előzmény.
King Ghidorah érkezésével véget ér a törékeny béke
1949-ben járunk, két évvel Godzilla előző pusztítása után. Japán még mindig a háború és a szörnytámadás következményeiből próbál talpra állni, miközben az emberek lassan ismét el merik hinni, hogy létezhet valamilyen normális élet.
Kóicsi Sikisima (Kamiki Rjúnoszuke) és Noriko (Hamabe Minami) számára ez a remény különösen fontos. A korábbi események után megpróbálják újraépíteni a családjukat, és olyan biztonságot teremteni Akikónak, amelyet a háború évei alatt ők maguk sem tapasztalhattak meg.
A béke azonban nem tart sokáig. Egy új, a korábbinál is kiszámíthatatlanabb fenyegetés jelenik meg, amely ismét képes pillanatok alatt romba dönteni mindazt, amit az emberek hosszú küzdelemmel felépítettek.
King Ghidorah nem csupán méreteivel és pusztító erejével különbözik Godzillától. A háromfejű szörnyeteg mozgása, elektromos támadásai és a környezetre gyakorolt hatása egészen másfajta fenyegetést jelent. Míg Godzilla pusztítása sokszor egy megállíthatatlan természeti katasztrófára emlékeztetett, Ghidorah jelenléte jóval kaotikusabb és kiszámíthatatlanabb.
A film legerősebb pillanataiban King Ghidorah nem egyszerűen még egy óriásszörny a vásznon, hanem maga a teljes kontrollvesztés. Amikor megjelenik, a korábban működő stratégiák hirtelen használhatatlanná válnak, és még az is kérdésessé válik, hogy az emberiség egyáltalán képes-e megérteni, mivel áll szemben.
A visszatérő szereplők mellett ezért különösen fontos szerepet kap Aojama Makoto (Nagaszava Maszami), a meteorológus, akinek tudományos ismeretei segíthetnek kiismerni az új fenyegetést. A történet továbbra is ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy a szörnyekkel szemben az emberiség legfontosabb fegyvere nem feltétlenül a katonai erő, hanem a tudás és az együttműködés.
Egy Oscar-díjas látványvilág, amely még saját elődjére is rálicitál
Jamazaki Takasi az első filmben már bebizonyította, hogy a hatásos vizuális effektekhez nem feltétlenül szükséges hollywoodi léptékű költségvetés. A Godzilla Minus One látványvilága éppen azért volt különösen meggyőző, mert a pusztítás minden pillanatának valódi fizikai súlya volt.
A Minus Zero még tovább emeli a tétet. A romba dőlő épületek, az energiacsapások és a hatalmas szörnyek mozgása olyan részletességgel jelenik meg, amely könnyen felveszi a versenyt a legdrágább amerikai blockbusterek látványával.
Különösen King Ghidorah megvalósítása lenyűgöző. A három fej egymástól részben független mozgása, a hatalmas szárnyak és a fényekkel teli támadások olyan állandó vizuális nyugtalanságot teremtenek, amely szinte minden jelenetét uralja.
Az IMAX-formátum használata ráadásul nem puszta marketingfogás. A nagyobb képkivágást alkalmazó jelenetek valóban érzékeltetik a léptéket, a szörnyek mellett eltörpülő emberi alakok pedig újra és újra emlékeztetnek arra, mennyire reménytelennek tűnhet ez a küzdelem.
A legnagyobb különbség az előző filmhez képest mégsem az, hogy minden látványosabb lett, hanem az, hogy Jamazaki ezúttal sokkal gyakrabban engedi elszabadulni a káoszt. A visszafogottabb jeleneteket monumentális pusztítások váltják, a film pedig időnként már-már a klasszikus szörnycsaták túlzásait idézi.
Ez egyszerre erény és probléma. A látvány szinte minden alkalommal lenyűgöző, de minél nagyobbá válik a pusztítás, annál nehezebb megőrizni azt a közvetlen érzelmi kapcsolatot, amely az előző rész legjobb jeleneteit meghatározta.
Godzilla a saját filmjében is képes háttérbe szorulni
A Godzilla Minus Zero egyik legfurcsább dramaturgiai döntése, hogy a címszereplő viszonylag sokáig háttérben marad. A történet első felében Ghidorah fenyegetése, az emberi szereplők felkészülése és az új katasztrófa következményei sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak.
Ez a megközelítés önmagában működhetne. A várakozás feszültséget teremthet, a szörny későbbi megjelenése pedig annál nagyobb hatással lehetne a nézőre. Csakhogy Jamazaki időnként annyi történetszálat mozgat egyszerre, hogy a késleltetés nem mindig tudatos feszültségépítésnek, hanem inkább a fókusz elvesztésének érződik.
A folytatás ráadásul jóval nagyobb földrajzi és politikai léptékben gondolkodik, mint az első rész. A történet nem elégedett meg azzal, hogy Japánra koncentráljon, hanem azt is megpróbálja érzékeltetni, milyen következményekkel járhat egy ilyen fenyegetés a világ többi részére.
Ettől a film grandiózusabbá válik, de az új helyszínek nem mindig kapcsolódnak olyan szorosan a fő történetszálhoz, mint kellene. Egy-egy kitérő inkább a szörnyfilm méreteit növeli, mint a drámai súlyát.
Az első részben minden Godzilla-jelenet azért volt félelmetes, mert pontosan tudtuk, kiket veszíthetünk el. A folytatásban időnként már maga a pusztítás válik a legfontosabb szereplővé.
Amikor azonban Godzilla végre teljes erővel visszatér, a film azonnal más ritmusra vált. A két szörnyeteg közötti konfliktus olyan vizuális és dramaturgiai lehetőségeket nyit meg, amelyek önmagukban is indokolják a folytatás elkészítését.
Hirosima emléke fontosabb, mint bármelyik szörnyeteg
A Godzilla mindig is több volt egyszerű szörnyfilmnél. Az 1954-es eredeti alkotás közvetlenül a nukleáris korszak félelmeiből született, és a radioaktív óriásszörny azóta is a tömegpusztító fegyverek egyik legismertebb popkulturális szimbóluma.
Jamazaki az első filmben a második világháború utáni Japán gyászával, a túlélők bűntudatával és az emberi élet értékével kapcsolta össze ezt az örökséget. A folytatás más irányból közelít, és jóval hangsúlyosabban foglalkozik azzal, milyen felelősség terheli azokat, akik olyan fegyvereket hoznak létre, amelyek következményeit később már nem tudják ellenőrizni.
Ebben a történetszálban fontos szerepet kap Murakami Kandzsi (Tanaka Min), akinek háborús emlékei az atomtámadások pusztítását is felidézik. A film a hirosimai tragédia következményeit nem távoli történelmi háttérként használja, hanem olyan tapasztalatként, amely évtizedekre képes meghatározni egy ember viszonyát a tudományhoz, a háborúhoz és a túléléshez.
A gondolat különösen súlyos egy olyan történetben, amelyben a szereplők ismét egy náluk elképzelhetetlenül nagyobb pusztító erővel próbálnak szembeszállni. A film egyik központi kérdése ugyanis az, hogy meddig mehet el az emberiség a saját túlélése érdekében, és milyen árat fizethet azért, ha a legnagyobb fenyegetés ellen még veszélyesebb eszközöket próbál bevetni.
Godzilla ebben az értelmezésben továbbra sem csupán szörnyeteg, hanem figyelmeztetés: az emberiség képes olyan pusztítást létrehozni, amelynek következményeit később már maga sem tudja uralni.
A Minus Zero legértékesebb pillanatai akkor születnek, amikor ezt a gondolatot sikerül összekapcsolnia az emberi szereplők személyes történetével. Ilyenkor rövid időre ismét ugyanaz a drámai erő jelenik meg, amely a Minus One-t olyan emlékezetessé tette.
Nagyobb, hangosabb és látványosabb – de nem feltétlenül jobb
A Godzilla Minus Zero kétségtelenül ambiciózusabb folytatás, mint amit egy Oscar-díjas szörnyfilm sikere után feltétlenül elvárnánk. Jamazaki nem egyszerűen megismétli az első rész legjobb ötleteit, hanem új szereplőkkel, nagyobb fenyegetéssel és monumentálisabb akciójelenetekkel próbálja továbbépíteni a történetet.
A színészek továbbra is meggyőzően alakítják a háború és a szörnytámadások következményeivel küzdő túlélőket. Kamiki Rjúnoszuke és Hamabe Minami jelenléte különösen fontos, mert rajtuk keresztül őrizhető meg az a kapcsolat, amely az első film személyes tétjét adta.
A forgatókönyv azonban nem mindig képes minden szereplőjének elegendő időt biztosítani. Az új történetszálak és a szörnyek közötti konfliktus egyre nagyobb figyelmet követelnek, miközben a családi dráma időnként háttérbe szorul.
A Minus Zero így nem minden pillanatában éri el elődje érzelmi erejét, de látványvilágában, hangulatában és a japán kaidzsufilmek hagyományaihoz való viszonyában rendkívül magabiztos alkotás marad. King Ghidorah megjelenése ráadásul valóban olyan energiát visz a történetbe, amely nélkül a folytatás aligha működne ennyire jól.
A Godzilla Minus Zero legnagyobb erénye egyben a legnagyobb hibája is: mindenből többet akar adni, mint az elődje, miközben néha elfelejti, hogy az első film éppen attól volt nagyszerű, amiből most kevesebb jut.
A Godzilla Minus One azt mutatta meg, milyen félelmetes lehet egy szörnyeteg, ha pontosan tudjuk, mit veszíthetnek az emberek a támadása során. A Minus Zero már inkább azt kérdezi, meddig fokozható ez a pusztítás, és milyen következményekkel járhat, ha az emberiség a saját túléléséért egyre veszélyesebb eszközökhöz nyúl.
A válasz látványos, időnként megrázó és technikailag lenyűgöző. Csak éppen kevésbé személyes, mint három évvel ezelőtt. King Ghidorah így valóban ellopja a show-t. De az első film után talán éppen az a legnagyobb kérdés, hogy biztosan neki kellett-e.
Az ítélet
Nagyon jóA Godzilla Minus Zero King Ghidorah elsöprő jeleneteivel és monumentális látványával emeli a tétet, de Jamazaki Takasi folytatása közben veszít a Godzilla Minus One személyes drámai erejéből. Lenyűgöző szörnyfilm, amelynek emberi története nem mindig bírja el a pusztítás méreteit.
Ami működik
- King Ghidorah látványos megvalósítása és a monumentális szörnycsaták
- A rombolás fizikai erejét érzékeltető vizuális effektek és IMAX-jelenetek
- A nukleáris pusztítás és a háborús trauma továbbgondolása
Ami kevésbé
- A családi dráma háttérbe szorul a látványos pusztítás mögött
- A sok történetszál miatt időnként szétesik a dramaturgiai fókusz
- Az új helyszínek és kitérők nem mindig mélyítik az emberi konfliktusokat
