Mike Flanagan az elmúlt években újra és újra bebizonyította, hogy Stephen King történeteiből akkor is lehet emlékezetes filmet vagy sorozatot készíteni, ha az alapanyag első pillantásra szinte megfilmesíthetetlennek tűnik. A Bilincsben, az Álom doktor és a Chuck élete után most a Carrie történetét dolgozta fel újra, mégis van két olyan King-adaptáció, amelyhez szerinte egyetlen rendezőnek sem kellene hozzányúlnia.
Az egyik A remény rabjai, amelyet Flanagan egyszerűen tökéletesnek tart, a másik pedig az Állj mellém! című 1986-os klasszikus. A nyilatkozat különösen érdekes attól az alkotótól, aki maga is újraértelmezett már ismert történeteket, és akinek legújabb sorozata éppen egy korábban többször feldolgozott regényből készült. A kérdés tehát nem pusztán az, hogy valóban lehetne-e jobb filmet forgatni A remény rabjainál, hanem hogy szükség lenne-e egyáltalán rá.
„Tökéletes, az utolsó képkockáig” – Flanagan nem lát értelmet egy új A remény rabjaiban
Mike Flanagan a Carrie új feldolgozásának sajtóbeszélgetésén kapta a kérdést, melyik Stephen King-film az, amelyből semmiképpen sem szeretne remake-et látni. A rendező a ComicBooknak adott interjújában szinte azonnal Frank Darabont 1994-es drámáját nevezte meg.
„A remény rabjai? Ez a válaszom. Tökéletes. Az utolsó képkockáig tökéletes. Nem lehet újraértelmezni. Nem lehet jobbá tenni” – fogalmazott Flanagan, aki szerint még az idő múlása sem kínál olyan új megközelítést, amely valódi indokot adna egy másik filmváltozatra.
A rendező példaként azt említette, hogy ötven év múlva sem valószínű, hogy a börtönrendszer megváltozott társadalmi megítélése önmagában értelmet adna a történet újraforgatásának. Szerinte Darabont filmje annyira pontosan találta meg a saját hangját, hogy nincs benne olyan hiány, amelyet egy új változatnak kellene pótolnia.
Flanagan ezután egy másik King-adaptációt is kiemelt: Rob Reiner Állj mellém! című filmjét. A két alkotás első látásra meglehetősen különböző, mégis közös bennük, hogy a különleges helyzetek mögött nagyon egyszerű, mindenki számára ismerős emberi érzésekről beszélnek.
A remény rabjai nem véletlenül vált generációk kedvencévé
A remény rabjai Andy Dufresne történetét meséli el, akit felesége és annak szeretője meggyilkolásáért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnek. A Tim Robbins által alakított férfi a Shawshank börtön falai között ismerkedik meg Ellis Boyd „Red” Reddinggel, Morgan Freeman figurájával, és kettejük barátsága fokozatosan a film érzelmi középpontjává válik.
Frank Darabont rendezése nem egyszerűen a börtönélet kegyetlenségéről vagy egy ember igazságtalan sorsáról szól. Sokkal inkább arról, hogy mi maradhat meg valakiből, ha évtizedeken át elveszik tőle a szabadságát, a döntéseit és a külvilággal való kapcsolatát.
A film egyik legnagyobb erénye éppen a türelme. Darabont nem akar minden jelenetben újabb fordulattal meglepni, hanem hagyja, hogy a szereplők kapcsolatai, a börtön hétköznapjai és az idő múlása fokozatosan építsék fel a történet súlyát.
Ehhez Tim Robbins visszafogott alakítása és Morgan Freeman különleges narrációja ugyanúgy hozzátartozik, mint Thomas Newman zenéje vagy Roger Deakins képi világa. Egy remake persze új színészekkel és más rendezői elképzeléssel is működhetne, de éppen ezeknek az elemeknek az összhangja miatt lenne rendkívül nehéz indokolni, hogy miért van rá szükség.
Hét Oscar-jelölés, egyetlen díj nélkül – ma mégis klasszikusnak számít
A remény rabjai 1994-ben korántsem indult olyan diadalmenettel, mint amilyet a mai hírneve alapján elképzelnénk. A mozikban visszafogott eredményeket ért el, és bár a kritikusok jelentős része kedvezően fogadta, a közönség egy része csak később, a videókazetták és televíziós vetítések révén fedezte fel.
Az 1995-ös Oscar-gálán hét jelölést kapott, köztük a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában. Végül egyetlen díjat sem nyert, miközben az adott év mezőnyében olyan alkotások szerepeltek, mint a Forrest Gump és a Ponyvaregény.
A film későbbi sikere azonban talán még beszédesebb, mint bármilyen díjátadó eredménye. A remény rabjai azok közé a történetek közé tartozik, amelyek nem egyetlen nagy bemutatóhétvégén váltak meghatározóvá, hanem az újranézések és a nézői ajánlások révén.
Éppen ezért érdekes Flanagan kijelentése. A film értékét nem egyszerűen az adja, hogy a maga korában jól sikerült, hanem hogy három évtized múltán sem szorul különösebb magyarázatra, miért tud ennyi embert megszólítani.
Az Állj mellém! ugyanerről beszél, csak egy egészen más életkorból
Flanagan második választása az 1986-os Állj mellém!, amelyet Rob Reiner rendezett Stephen King A test című kisregényéből. A történet négy fiúról szól, akik egy holttest nyomába erednek, de a különös nyári kaland során sokkal többet tudnak meg saját magukról és egymásról, mint amennyit eredetileg szerettek volna.
A filmben Wil Wheaton, River Phoenix, Corey Feldman és Jerry O’Connell alakította a négy barátot. A felnőtté válásról, a családi problémákról, a veszteségről és a gyerekkori barátságok törékenységéről mesélő történet máig azért működik, mert nem akarja szebbé vagy egyszerűbbé tenni a gyerekkort annál, amilyen valójában.
Az Állj mellém! és A remény rabjai között így van egy különösen érdekes párhuzam. Mindkettő olyan emberekről szól, akik kiszolgáltatott helyzetben keresnek kapaszkodót, és akiknek egy barátság többet jelenthet, mint bármilyen látványos hőstett.
Stephen Kinget gyakran elsősorban a horror mestereként emlegetjük, pedig talán éppen az ilyen történetei mutatják meg legjobban, mennyire érti az emberi kapcsolatokat. Flanagan két választása ezért sokat elárul arról is, hogy mit tart igazán fontosnak egy jó King-adaptációban.
De akkor miért forgathatta újra Flanagan a Carrie-t?
Az egész nyilatkozatnak van egy látszólagos ellentmondása. Mike Flanagan éppen most készített új sorozatot a Carrie-ből, abból a Stephen King-regényből, amelynek 1976-os filmváltozata Brian De Palma rendezésében már régóta a horror egyik legismertebb klasszikusa.
Flanagan korábban maga is elismerte, hogy eleinte nem akarta újra feldolgozni a történetet. Később azonban arra jutott, hogy Carrie White megaláztatásának, elszigeteltségének és dühének története a közösségi média korában egészen más jelentéseket is kaphat.
A Prime Videón októberben bemutatott, nyolcrészes Carrie-sorozat ezért nem egyszerűen az eredeti film jeleneteit próbálja újraalkotni. Más korszakba helyezi a történetet, új szereplőkkel és hangsúlyokkal dolgozik, miközben nagyobb teret ad azoknak az emberi kapcsolatoknak, amelyeket a korábbi változatok kevésbé tudtak kibontani.
Ez a különbség magyarázhatja Flanagan álláspontját. Egy új adaptációnak nem feltétlenül kell felülmúlnia a korábbi filmet, de kell legyen valami érdemi mondanivalója, amelyet az előző változat nem tudott vagy nem akart elmesélni.
A Carrie esetében Flanagan talált ilyen megközelítést. A remény rabjainál viszont úgy érzi, Frank Darabont már mindent elmondott, amit ebből a történetből filmként érdemes volt.
Egy remake-nek nem az a dolga, hogy bebizonyítsa: az eredeti már elöregedett
Hollywood rendszeresen visszatér azokhoz a filmekhez, amelyeknek a címe már önmagában is elég ismert ahhoz, hogy felkeltse a közönség figyelmét. Az új változat azonban önmagában attól nem lesz érdekesebb, hogy modernebb kamerákkal, nagyobb költségvetéssel vagy ismertebb szereplőkkel készül.
Egy jól megválasztott remake képes lehet más korszakból, más társadalmi tapasztalatokból vagy egy korábban háttérbe szorított szereplő nézőpontjából elmesélni ugyanazt a történetet. Ez alkotói szempontból érvényes döntés lehet akkor is, ha az eredeti film már sikeres volt.
A remény rabjai esetében azonban éppen az a kérdés, milyen új nézőpont tudna felérni Darabont változatával. A történet alapvető témái – a remény, a méltóság, a szabadság és a barátság – nem szorulnak korszerűsítésre pusztán azért, mert a film több mint harmincéves.
Flanagan állítása persze nem jelenti azt, hogy valaki más soha ne találhatna izgalmas megközelítést Stephen King eredeti kisregényéhez. A rendező véleménye mégis figyelmeztetés: attól, hogy egy történetet újra el lehet mesélni, még nem biztos, hogy újra is kell.
Stephen King legjobb filmjei talán éppen azért időtállók, mert nem akarják túlmagyarázni magukat
Mike Flanagan különösen jó helyzetből beszélhet erről. Nemcsak tiszteli Stephen King munkáit, hanem rendezőként maga is megtapasztalta, milyen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, amelyben egy adaptáció egyszerre marad hű az alapanyag szellemiségéhez, és közben saját filmes személyisége is lesz.
A remény rabjai és az Állj mellém! ebben az értelemben nem egyszerűen két sikeres King-adaptáció. Olyan filmek, amelyeknek sikerült pontosan megtalálniuk a hangot, a szereplőket és azt az érzelmi ritmust, amely nélkül egészen más történetek lennének.
A remény rabjai új változata valószínűleg nem attól lenne felesleges, hogy soha nem lehetne jó film. Hanem attól, hogy már létezik egy olyan, amelyhez képest a puszta újraforgatás önmagában semmit nem adna hozzá.
Flanagan Carrie-sorozata éppen azt bizonyítja, hogy egy klasszikus történet új értelmezése is lehet indokolt. De ahogy a rendező nyilatkozata megmutatja, néha a legnagyobb alkotói bátorság nem az, ha valaki ismét megpróbálja elmesélni ugyanazt a történetet, hanem az, ha felismeri: az elődje már megtalálta hozzá a tökéletes formát.
