Kezdjük a kellemetlen kérdéssel.
Az, hogy valami minden idők legjobb Resident Evil-filmje, elsőre komoly bóknak hangzik. Aztán az ember eszébe jut, kik álltak eddig a dobogón.
A franchise filmes múltja ugyanis finoman szólva sem olyan örökség, amelytől egy rendezőnek remegő kézzel kellene átvennie a stafétát. Paul W. S. Anderson filmjei megtalálták a saját közönségüket, csak közben egyre távolabb sodródtak attól, amit a játékosok Resident Evilként ismertek. A 2021-es Welcome to Raccoon City pedig megpróbálta visszarakni a kirakós jól ismert darabjait, de attól, hogy minden alkatrész a megfelelő dobozból érkezik, még nem biztos, hogy a végén összeáll a kép.
Zach Cregger ezért nem ugyanazt a vizsgát próbálta újra letenni. Nem Jill Valentine, Chris Redfield vagy Leon Kennedy történetét meséli el még egyszer, és láthatóan nem abból indult ki, hogy a rajongóknak elég néhány ismerős helyszín, szörny és easter egg ahhoz, hogy boldogan hátradőljenek. Az új film főhőse Bryan, egy egészségügyi futár, aki Raccoon City felé tartva kerül bele valamibe, amit a munkaköri leírása valószínűleg nem részletezett kellő alapossággal.
És itt jön Cregger legérdekesebb döntése.
Nem a történetet másolja, hanem az élményt
Az új A kaptár nem valamelyik Resident Evil-játék történetét akarja filmen rekonstruálni. Inkább azt próbálja átültetni, milyen érzés játszani velük: a bizonytalanságot, a kiszolgáltatottságot, a folyamatos továbbhaladást egy olyan helyen, ahol minden új ajtó mögött jó eséllyel valami olyan vár, amit az ember inkább visszazárt volna.
És persze azt a sajátos Resident Evil-logikát is, amelyben egy sötét folyosón még attól félünk, hogy elfogy három pisztolylőszerünk, néhány órával később pedig egy háromméteres mutánsra lövünk rakétavetővel. Ez a sorozat mindig is egyszerre akart horror lenni és teljesen elszabadult B-filmes őrület. Cregger láthatóan ezt érti.
Nem azt kérdezi, hogyan lehet pontosan lemásolni a játékokat. Azt kérdezi, mitől érezzük Resident Evilnek őket.
Meglepő módon Hollywoodnak ehhez kellett néhány évtized.
Végre nem kötelező házi feladatnak érződik
A videojáték-adaptációk sokáig különös kisebbrendűségi komplexussal küszködtek. Vagy szégyellték az alapanyagot, ezért szinte mindent átírtak, vagy olyan görcsösen próbáltak hűségesek lenni hozzá, mintha a rajongók egy stopperórával mérnék, hány percenként jelenik meg valami ismerős.
Cregger filmje egyik csapdába sem akar belelépni. Bryan nem klasszikus Resident Evil-hős. Nem katona, nem elit rendőr, nem emberfeletti túlélőgép. Egyszerű ember, akinek nagyon gyorsan kell megtanulnia, hogy Raccoon Cityben az egészséges életösztön egyik alapelve: ha valami furcsa hangot ad egy sötét helyiségben, ne menj oda megnézni.
Persze oda fog menni. Különben nagyon rövid lenne a film.
A felépítés közben egyre inkább videojátékos logikát követ: új helyszínek, új problémák, egyre nagyobb fenyegetések. Nem finomkodik azzal, honnan érkezett az alapanyag, hanem használja. Ez pedig jóval érdekesebb megoldás annál, mint amikor egy film húszpercenként büszkén előhúz egy ismerős tárgyat, majd vár egy pillanatot, hogy a rajongó felismerhesse.
Nagyon szeretik. Talán egy kicsit túlságosan is?
Az új A kaptár kritikai fogadtatása látványosan jobb, mint amit ettől a filmes franchise-tól megszokhattunk. A pozitív véleményekben visszatér a lendület, a humor, Austin Abrams alakítása és mindenekelőtt az, hogy Cregger végre érti az alapanyag működését. Ez önmagában már kisebb történelmi esemény.
Csakhogy itt kezd igazán érdekes lenni a helyzet.
A kritikusok jelentős része szerint Cregger végre megértette, hogyan kell videojátékot adaptálni. Apró szépséghiba, hogy abban már kevésbé értenek egyet, sikerült-e közben jó horrorfilmet is készítenie.
És ez nem ugyanaz a kérdés.
Horror, amelyik néha inkább nevet
A film humoráról meglepően sok szó esik, és ez valószínűleg meg fogja osztani a Resident Evil közönségét. A sorozat rajongóinak egy része hosszú évek óta azt várja, hogy valaki végre komolyan vegye a survival horror gyökereket: sötét helyszíneket, feszült tempót, kevés erőforrást és azt a nagyon kellemes érzést, amikor az embernek eszébe jut, hogy talán mégsem kellett volna lemenni abba a pincébe.
Cregger viszont nem úgy tűnik, mint aki két órán át komor arccal szeretne zombikat mutogatni. A humor nála nem baleset, hanem a konstrukció része. Ez egyébként kevésbé idegen a Resident Eviltől, mint elsőre hangzik. A játékok is rendszeresen eljutnak a klausztrofób rettegéstől a teljes őrületig. A különbség csak annyi, hogy ott néha húsz órán keresztül tart az út, filmen pedig jóval kevesebb idő van rá.
A probléma inkább akkor jelentkezik, ha a humor elkezdi kiszorítani a félelmet. Mert egy Resident Evil lehet vicces. Csak nem ártana közben néha félni is.
És akkor ott a vége
A lelkes fogadtatás mellett a visszatérő kifogások között feltűnően gyakran kerül elő a film utolsó szakasza. A történet addigi lendülete valamelyest megtörik, Bryan karakteríve nem mindenki szerint érkezik ugyanolyan biztosan célba, és az egyre nagyobb őrület közben néhány kritikus szerint elveszik valami abból a feszességből, amely korábban működtette a filmet.
Ez már majdnem hagyomány a modern blockbustereknél: másfél órán keresztül gondosan felépítünk valamit, aztán a fináléban mindenki úgy dönt, hogy most már tényleg ideje felrobbantani valami nagyon nagyot. A Resident Evil esetében persze ez még franchise-hűnek is nevezhető.
Megtört tehát az átok?
Valószínűleg inkább az történt, hogy valaki végre feltette a megfelelő kérdést. Nem azt, hogy hogyan lehet a Resident Evilt pontosan lemásolni, hanem azt, hogy miért szeretjük egyáltalán.
Cregger válasza láthatóan nem az ikonikus szereplőkben, a jól ismert helyszínekben vagy az easter eggek számában rejlik. Hanem abban az állandó bizonytalanságban, amely néhány perc alatt képes átfordulni rettegésből groteszk őrületbe. Ha ezért működik az új Resident Evil, az sokkal fontosabb eredmény annál, mintha valaki végre centire pontosan újraépítette volna a Raccoon City-i rendőrkapitányság folyosóját.
A film ettől még nem hibátlan. A humor valószínűleg sok lesz azoknak, akik komor túlélőhorrort várnak, a finálé körüli fenntartásokat sem lehet egyszerűen lesöpörni, és az sem biztos, hogy a Resident Evil végre megtalálta azt a filmes formulát, amelyet mostantól húsz éven keresztül újra lehet használni.
De legalább végre úgy tűnik, valaki nem pusztán a franchise nevét kapta meg, hanem értette is, mit kezdjen vele.
És Resident Evil-film esetében ez már önmagában meglepően nagy előrelépés.
