Mi lenne, ha visszamehetnél a múltba, és kijavíthatnád életed legnagyobb hibáját? Vagy ha újraélhetnél egyetlen napot addig, amíg végre minden tökéletesen sikerül? Az időutazós filmek pontosan ezekkel a lehetőségekkel csábítanak, aztán a legjobbak rendszerint megmutatják, miért nem olyan egyszerű a válasz, mint elsőre gondolnánk.
Az idővel játszó történetek legnagyobb ereje nem feltétlenül a paradoxonokban rejlik, hanem abban, amit az emberi döntésekről mondanak. Van köztük romantikus vígjáték, akciófilm, pszichológiai horror és olyan sci-fi is, amelynek idővonalát második nézésre sem könnyű kibogozni.
A rangsornál ezért nem pusztán az időutazás ötletességét néztük. Az is számított, mennyire épül rá a teljes történet, milyen érzelmi vagy gondolati súlya van az ismétlődésnek, és mennyire marad velünk a film, miután megértettük a szabályait.
Rian Johnson filmjében az időutazás nem hétköznapi technológia, hanem illegális eszköz. A jövő bűnszervezetei embereket küldenek vissza a múltba, ahol a Joe-hoz hasonló bérgyilkosok tüntetik el őket úgy, hogy a saját korukban már semmilyen holttest ne maradjon utánuk. Az egész rendszer addig működik, amíg Joe következő célpontjaként meg nem érkezik saját idősebb énje. Innentől a Looper – A jövő gyilkosa egy sokkal érdekesebb kérdés köré épül: mit tennénk azért, hogy megakadályozzuk azt az embert, akivé egyszer válni fogunk? A film nem tökéletes időutazási szabályrendszert akar alkotni, és ezt tulajdonképpen nyíltan vállalja. Sokkal jobban érdekli, hogyan kapcsolódik össze döntés, felelősség és következmény, ha ugyanannak az embernek két változata egyszerre próbálja átírni ugyanazt az életet. Miért a tizedik? Mert az időutazás remekül működő alapötlet, de a film végül inkább az emberi döntésekről és az erőszak természetéről szól, mint magáról az időről.
Colter Stevens százados egy ingázó vonaton tér magához valaki más testében, majd nyolc perccel később a szerelvény felrobban. Ezután minden kezdődik elölről, mert újra és újra visszaküldik ugyanabba a rövid időablakba, hogy megtalálja a merénylőt. A Forráskód eleinte szinte tiszta logikai játéknak tűnik. Minden újabb kör új információt ad, a főhős pedig ugyanúgy tanulja meg a pálya szabályait, ahogyan egy játékos egy sikertelen próbálkozás után egyre messzebb jut. Duncan Jones filmje azonban fokozatosan emberibb irányba fordítja az alaphelyzetet. A végére már nem az a legfontosabb kérdés, sikerül-e megakadályozni a támadást, hanem az, van-e értéke egy olyan életnek, amely talán csak néhány percig létezhet. Miért a kilencedik? Mert kevés film épít ennyire feszes thrillert egyetlen rövid időszakasz ismétlésére, miközben érzelmi tétet is képes adni a mechanizmusnak.
Héctor egyszerűen csak meglát valamit a távcsövével, amit talán jobb lett volna nem látnia. Néhány rossz döntéssel később azonban már saját korábbi lépéseinek következményeit próbálja elkerülni, miközben fokozatosan kiderül, hogy talán éppen ő teremti meg mindazt, amit meg akar akadályozni. Az Időbűnök különleges ereje abban rejlik, milyen kevésből építi fel ezt a zárt rendszert. Nincs szüksége világméretű időparadoxonokra, mert egyetlen ember néhány órájából is képes szinte tökéletes csapdát készíteni. Nacho Vigalondo filmje ráadásul nagyon kegyetlenül bánik a szabad akarattal. Minden újabb próbálkozás arra, hogy Héctor helyrehozza az eseményeket, egyre inkább azt sugallja, hogy talán kezdettől fogva pontosan ugyanoda kellett eljutnia. Miért a nyolcadik? Mert megmutatja, hogy egy igazán jól felépített időparadoxonhoz nem kell hollywoodi költségvetés. Elég egy történet, amelyből minden kijárat ugyanoda vezet.
A Találmány úgy viselkedik, mintha Shane Carruth elfelejtette volna, hogy a nézők nem feltétlenül mérnökök. A szereplők technikai nyelven beszélnek, nem magyaráznak el minden lépést, és amikor az idővonalak elkezdenek egymásra rakódni, a film szinte semmilyen kapaszkodót nem ad. Pont ettől válik különlegessé. Az időutazás itt nem csillogó gép vagy látványos kapu, hanem egy garázsban összeállított szerkezet, amelyet két ember előbb kezd el használni, mint hogy valóban megértené, mit csinál. Ahogy egyre több változat kerül játékba, már nem pusztán az események sorrendje válik bizonytalanná. Abe és Aaron kapcsolata is szétesik, mert egy olyan világban, ahol a múlt titokban újrajátszható, lassan lehetetlenné válik eldönteni, kiben és miben lehet még megbízni. Miért a hetedik? Mert talán ez a lista legkönyörtelenebb időutazós fejtörője. Rendkívül eredeti, de szándékos nehézsége miatt nem mindenkinek lesz élvezetes.
William Cage újra és újra meghal ugyanabban az idegenek elleni csatában, majd minden alkalommal ugyanazon a reggelen ébred. Ami először átoknak tűnik, hamarosan az emberiség egyik legfontosabb fegyverévé válik. A holnap határa azért az egyik legszórakoztatóbb időhurkos film, mert tökéletesen érti a videojátékok logikáját. Cage minden halállal tanul valamit, új útvonalakat próbál ki, és fokozatosan olyan katonává válik, aki már előre tudja, mi történik a következő másodpercben. A film azonban ügyesen mutatja meg az ismétlés sötétebb oldalát is. Ami Rita számára először csak egy újabb találkozás, azt Cage esetleg már századszor éli át, ezért az időhurok végül nemcsak taktikai előnyt, hanem érzelmi elszigeteltséget is jelent. Miért a hatodik? Mert ritkán találkozik ennyire tökéletesen a videojátékos logika, a sci-fi akció és az időhurok ötlete. Kevés film ennyire szórakoztató ugyanannak a napnak a sokadik újrajátszásakor is.
Phil Connors minden reggel ugyanarra a február 2-ára ébred Punxsutawneyban. Először megpróbálja kihasználni, hogy tetteinek látszólag nincs következménye, aztán fokozatosan rájön, milyen ijesztő lehet egy olyan világ, amelyben soha nem érkezik el a holnap. Az Idétlen időkig nélkül ma egészen másképp néznének ki az időhurkos filmek. Nemcsak népszerűvé tette az újrainduló nap ötletét, hanem megmutatta, hogy az ismétlés karakterfejlődésre is használható. Phil végül nem azért jut előrébb, mert megtalálja a hurok technikai hibáját. Neki kell megváltoznia, és ettől az időhurok egyszerre válik büntetéssé, terápiává és egy rendkívül furcsa második eséllyé. Miért az ötödik? Mert műfajteremtő klasszikus, amelynek hatása szinte minden későbbi időhurkos filmen érezhető. És mert több mint harminc év után is ugyanúgy működik vígjátékként és emberi történetként.
A Háromszög eleinte egészen más filmnek látszik. Egy vihar után egy társaság egy elhagyottnak tűnő óceánjáróra menekül, ahol hamarosan világossá válik, hogy valami nagyon nincs rendben azzal, ahogyan az események egymást követik. Christopher Smith filmje azonban nem elégszik meg egy egyszerű időhurokkal. Minden újabb réteggel megváltoztatja azt, amit korábban biztosnak hittünk, és lassan kiderül, hogy a körforgás sokkal személyesebb annál, mint amit az első találkozás sugall. A Háromszög igazán nagy húzása az, hogy az időhurokból tragédiát épít. Amikor összeáll a történet szerkezete, az ismétlés már nem egy rejtvény, amelyet a főszereplőnek meg kell oldania, hanem valami sokkal kegyetlenebb: következmény, amelyből talán éppen azért nincs kiút, mert újra meg újra megpróbálunk elmenekülni előle. Miért a negyedik? Mert a lista egyik legjobb példája arra, hogyan válhat az időhurok a pszichológiai horror eszközévé. Ráadásul anélkül működik, hogy előre elárulnánk a legnagyobb fordulatait.
Kevés időutazós film mer olyan messzire elmenni saját paradoxonával, mint az Időhurok. Egy időügynök feladata, hogy megtaláljon egy merénylőt, akit hosszú időn keresztül képtelen volt elkapni, az utolsó küldetése azonban fokozatosan egészen más történetté változik. A film ereje nem pusztán abban van, hogy újabb és újabb csavarokat rak egymásra. Az időutazást identitáskérdéssé alakítja, és egy ponton már szinte lehetetlen elválasztani egymástól okot és következményt, kezdetet és befejezést. Az Időhurok az a film, amelyről nagyon könnyű túl sokat elárulni, ezért a legjobb előzetes tudás nélkül látni. Annyi azonban spoilermentesen is elmondható, hogy kevés történet használta ennyire következetesen azt az elképzelést, hogy egy tökéletesen zárt időbeli körnek talán nincs is valódi első pontja. Miért a harmadik? Mert kevés időutazós film használja ennyire merészen és következetesen a zárt időparadoxon ötletét. Ez az a történet, amelynek szerkezetén még napokkal a megtekintés után is lehet gondolkodni.
Ha létezik film, amely egy egész generáció számára meghatározta, hogyan néz ki az időutazás, az valószínűleg a Vissza a jövőbe. A DeLorean, a fluxuskondenzátor és a 88 mérföld per órás sebesség olyan mélyen beépült a popkultúrába, hogy szinte külön nyelvet teremtett az időutazós történeteknek. Robert Zemeckis filmjének azonban nem pusztán az ikonikus kellékek miatt jár ez a hely. Marty McFly saját szüleinek fiatalkorába kerül, és egy látszólag apró beavatkozással veszélybe sodorja saját megszületését. A film így nagyon egyszerűen és érthetően mutatja be az időutazós történetek egyik alapvető problémáját: ha megváltoztatjuk a múltat, saját jelenünket is megváltoztatjuk. Mindeközben olyan könnyedséggel működik kalandfilmként és vígjátékként, hogy a bonyolultabb szabályokat észre sem vesszük megtanulni. Miért a második? Mert időtálló, szinte tökéletes szórakoztatófilm. Az első helyről csupán azért marad le, mert a rangsorban az időutazás tragikusabb, elgondolkodtatóbb felhasználását valamivel többre értékeltük.
A legtöbb időutazós történet azt az ígéretet hordozza, hogy ha visszajuthatunk a múltba, valamit megváltoztathatunk. Terry Gilliam 12 majom című filmje ennél sokkal kegyetlenebb lehetőséggel játszik el: mi van akkor, ha a múlt azért történt pontosan úgy, ahogy történt, mert megpróbáltuk megváltoztatni? James Cole egy járvány által elpusztított jövőből érkezik vissza, hogy információt szerezzen arról a vírusról, amely az emberiséget a föld alá kényszerítette. Miközben próbálja megérteni saját küldetését, egyre bizonytalanabbá válik, hogy vajon valóban a múltban jár-e, vagy egyszerűen elveszítette kapcsolatát a valósággal. A 12 majom azért kerül nálunk az első helyre, mert az időutazás itt nem puszta történetvezetési trükk. A film teljes tragédiája arra épül, hogy egy ember talán egész életében egy olyan esemény emlékét hordozta magában, amelynek valódi jelentését csak akkor értheti meg, amikor már túl késő. Ez az időutazás egyik legnyugtalanítóbb változata. Nem feltétlenül azért térünk vissza, hogy átírjuk a történelmet, hanem azért, mert mindig is részei voltunk annak. Miért az első? Mert az időutazás a film minden fontos gondolatát áthatja: az emlékezést, a szabad akaratot, a valóságot és a sorsot. Kevés sci-fi képes ilyen nyomasztóan és ilyen emlékezetesen feltenni a kérdést, hogy vajon valóban megváltoztatható-e a múlt.
Looper – A jövő gyilkosa
Forráskód
Időbűnök
Találmány
A holnap határa
Idétlen időkig
Háromszög
Időhurok
Vissza a jövőbe
12 majom
És mi maradt le a tízes listáról?
Tíz hely természetesen nem elég minden kiváló időutazós filmnek. A Palm Springs az egyik legszórakoztatóbb modern időhurkos vígjáték, a Donnie Darko egészen sajátos módon játszik a végzettel és az idővel, az Időről időre pedig romantikus történetté formálja ugyanazt az ötletet.
A Terminátor-filmek is könnyen helyet követelhetnének maguknak, különösen az első két rész. Ezeknél azonban az időutazás elsősorban elindítja a történetet és megteremti a konfliktust, miközben a cselekmény jelentős része akciófilmként működik. Mi ezúttal azoknak az alkotásoknak adtunk előnyt, amelyekben az idő természete végig a történet legfontosabb kérdése marad.
Talán éppen ez az időutazós filmek legnagyobb vonzereje. Mindannyian eljátszottunk már a gondolattal, hogy mit változtatnánk meg, ha visszamehetnénk a múltba. A legjobb történetek azonban nem egyszerűen teljesítik ezt a kívánságot, hanem megkérdezik: biztosan jobban járnánk, ha megtehetnénk?
