A kémthrillerek évtizedek óta ugyanazokat a kérdéseket teszik fel. Ki árult el kit? Melyik titkosszolgálat mozgatja valójában a szálakat? Hány embernek kell meghalnia, mire kiderül, hogy a háttérben egy olyan összeesküvés működik, amelyről mindenki tudott, kivéve a főszereplőt?
Joe Barton már a Fekete galamb első évadával ráérzett arra, hogyan lehet életet lehelni ebbe az alaposan elhasznált műfajba. Nem a fordulatok számától várta a csodát, hanem két olyan ember kapcsolatától, akik a világ egyik legveszélyesebb szakmájában dolgoznak, miközben a saját érzelmi életükkel sem tudnak megbirkózni.
A második évad pontosan erre épít. Keira Knightley és Ben Whishaw ismét olyan párost alkotnak, amelynek tagjai egyetlen szellemes szóváltással képesek érdekesebbé tenni még a legkiszámíthatóbb kémjátszmát is. A sorozat pedig végre nemcsak körülöttük, hanem magán a titokzatos Fekete Galambok szervezetén belül is elkezdi felforgatni az erőviszonyokat.
A Netflix ezzel valóban közel került ahhoz, amit az Apple TV az Utolsó befutókkal már évekkel ezelőtt megtalált: egy olyan kémsorozathoz, amelynek szereplői fontosabbak a következő világméretű összeesküvésnél.
A Downing Streetről egyre nehezebb titokban kémkedni
Helen Webb (Keira Knightley) helyzete látszólag kedvezőbb, mint valaha. Férje, Wallace (Andrew Buchan) a brit politika csúcsára jutott, Helen pedig a kormányzati hatalom közvetlen közelében folytathatja titkos munkáját.
A társadalmi ranglétra tetején azonban feltűnően kevés a búvóhely. Helennek egyszerre kell példás politikusfeleségként, gondoskodó anyaként és a Fekete Galambok beépített ügynökeként helytállnia, miközben minden korábbinál értékesebb információkhoz fér hozzá.
A helyzet akkor válik igazán veszélyessé, amikor régi kapcsolattartója, Mrs. Reed (Sarah Lancashire) eltűnik. A szervezeten belül megindul a bizalmatlanság és a hatalmi harc, Helen pedig kénytelen szembenézni azzal, hogy a legnagyobb fenyegetés talán nem is kívülről érkezik.
Sam Young (Ben Whishaw) eközben egészen másfajta válságot él át. Az egykor rettegett bérgyilkos már messze van korábbi fénykorától, amikor egy titokzatos férfi, Patrick (Sam Riley) olyan ajánlatot tesz neki, amelyből aligha lehet egyszerűen kisétálni.
A két történetszál természetesen összekapcsolódik, de Barton szerencsére nem próbálja rögtön minden szereplő kezébe odanyomni a teljes megoldást. Helen és Sam gyakran egymástól függetlenül mozognak, különböző célokat követnek, és olykor még abban sem lehetnek biztosak, hogy ugyanazon az oldalon állnak.
A második évad legjobb alapötlete, hogy a Fekete Galambok már nem egyszerűen az a szervezet, amelynek titkait a néző szeretné megfejteni. Most maga a szervezet válik a történet egyik legveszélyesebb ellenfelévé.
A kémsztori néha túlbonyolított, de a szereplők mindent elvisznek
A Fekete galamb második évada továbbra is azzal a szinte pimasz magabiztossággal kezeli a műfaj kliséit, amely az első hat részt is meghatározta. Titkos találkozók, váratlan merényletek, kettős játszmák és egyre képtelenebb információszerzési akciók váltják egymást, gyakran olyan tempóban, hogy szinte lehetetlen minden apró fordulatot azonnal követni.
A történet központi összeesküvése nem feltétlenül a sorozat legeredetibb eleme. A múltból visszatérő titkok, a szervezeten belüli leszámolás és a különböző hírszerzőcsoportok közötti hatalmi harc ismerős terep mindazoknak, akik rendszeresen néznek politikai thrillereket.
Barton azonban pontosan tudja, hogyan tegye szórakoztatóvá a megszokott helyzeteket. A szereplők ritkán reagálnak úgy a veszélyre, ahogyan egy hagyományos akcióhőstől elvárnánk. Gyakran sértegetik egymást, alkalmatlan pillanatokban kezdenek személyes vitába, vagy éppen egy egészen jelentéktelennek tűnő problémán akadnak fenn, miközben valaki az életükre tör.
Az erőszak ettől még nem válik súlytalanná. A sorozat kifejezetten brutális tud lenni, és a legviccesebb jeleneteket is képes pillanatok alatt véres összecsapássá változtatni. A humor inkább azt mutatja meg, milyen különös érzelmi védekezési módszereket alakítanak ki azok az emberek, akik számára a gyilkosság a mindennapi munkavégzés része.
A Fekete galamb legnagyobb titka nem az, hogy ki szervezte a következő merényletet. Hanem az, hogyan képesek ezek az erkölcsileg alaposan megtépázott emberek még mindig ragaszkodni egymáshoz.
Ebben találkozik leginkább az Utolsó befutókkal. Mindkét sorozat szereplői sérültek, cinikusak és gyakran kifejezetten nehezen szerethetők, de éppen az esendőségük miatt jóval érdekesebbek a hibátlan szuperkémeknél.
Keira Knightley és Ben Whishaw továbbra is a sorozat lelke
Keira Knightley Helenje az első évadban is izgalmas ellentmondásokból épült fel. Egy elegáns politikusfeleség, aki képes gond nélkül hazudni a családjának, miközben bizonyos helyzetekben mégis meglepően nehezen viseli a saját döntéseinek következményeit.
A második évad ezt a kettősséget még élesebbé teszi. Helen közvetlenül a brit hatalom központjában él, ahol egyetlen rossz döntés már nemcsak a saját titkos életét, hanem férje politikai jövőjét és a családja biztonságát is fenyegetheti.
Knightley játékában különösen jól működik az a feszültség, amely Helen kifogástalan nyilvános megjelenése és valódi személyisége között húzódik. A karakter olykor szinte érzelemmentes profinak látszik, máskor viszont egyetlen rosszul időzített megjegyzés is képes kibillenteni az egyensúlyából.
Ben Whishaw Samje egészen más típusú figura. A férfi valójában nem is szeretne már gyilkolni, legalábbis szeretné elhitetni magával, hogy képes volna más életet élni. A múltja azonban újra és újra utoléri, és minden kísérlete, hogy közelebb kerüljön valamiféle normalitáshoz, újabb erőszakhoz vezet.
Whishaw a sorozat egyik legnagyobb értéke. Olyan természetességgel vált a fáradt, önironikus humor és a mély melankólia között, hogy Sam gyakran akkor is a történet legérdekesebb szereplője marad, amikor éppen csak üldögél egy londoni bárban.
Helen és Sam között nem a romantikus feszültség, hanem valami sokkal ritkább működik: két súlyosan sérült ember feltétlen, de korántsem problémamentes hűsége. Pontosan tudják, mire képes a másik, és azt is, milyen rettenetes hibákat követett el, mégis újra és újra egymás mellett kötnek ki.
A második évad ráadásul okosan bánik ezzel a kapcsolattal. Nem ragaszkodik ahhoz, hogy minden jelenetben együtt szerepeljenek, így mindkét karakter számára marad tér az önálló történethez.
Ambika Mod ellop néhány jelenetet, de Sarah Lancashire sem tűnt el
Az új évad egyik legjobb döntése Ambika Mod szerepeltetése. Az Egy nap sorozatból ismert színésznő Laila Joshiként olyan kiszámíthatatlan ügynököt alakít, aki szinte azonnal megtalálja a helyét Barton sajátos világában.
Laila gyorsan beszél, pimaszul reagál a legveszélyesebb helyzetekre is, és feltűnően kevés tiszteletet mutat a kémkedés hagyományosan komor szabályai iránt. Helen oldalán ezért olyan párost alkotnak, amelynek szócsatái időnként valóban felveszik a versenyt a Knightley–Whishaw-jelenetekkel.
A szereplő hozzáadása különösen azért működik, mert nem egyszerűen Sam helyét próbálja átvenni. Laila teljesen más energiát visz a történetbe: a maga könnyedebb, már-már felelőtlen hozzáállásával még Helen cinizmusát is képes új megvilágításba helyezni.
Sarah Lancashire Mrs. Reedje eközben továbbra is meghatározó szereplő. A második évad egyik legfontosabb fordulata éppen az eltűnése és a múltjából előkerülő titkok köré épül, ami lehetőséget ad arra, hogy a sorozat az eddiginél mélyebbre ásson a Fekete Galambok működésében.
Az újonnan érkező Babou Ceesay Mr. Conteh figurájában a szervezet intézményes, ridegebb oldalát képviseli. Sam Riley Patrickje egészen más módon fenyegető, míg Neve Campbell diplomáciai szereplője és Sylvia Hoeks elegáns, kiismerhetetlen karaktere tovább bonyolítják a politikai játszmát.
A mellékszereplők közül külön említést érdemel Williams (Ella Lily Hyland) és Eleanor (Gabrielle Creevy) párosa. A két bérgyilkos már az első évadban is üdítően groteszk színfolt volt, most pedig több lehetőséget kapnak arra, hogy a folytonos szurkálódás mögött a kapcsolatuk személyesebb oldalát is megmutassák.
Barton újra bebizonyítja, hogy nem kell minden karakternek összetett múltat és hosszú monológokat írni ahhoz, hogy emlékezetes legyen. Néha néhány jól időzített mondat és a megfelelő színész is elegendő.
Az Utolsó befutókhoz hasonlít, de nem annak másolata
A Fekete galamb és az Utolsó befutók közötti párhuzam szinte elkerülhetetlen. Mindkettő brit kémthriller, amelyben a hírszerzők sokkal inkább zűrös, érzelmileg sérült emberek, mint hibátlanul működő titkos fegyverek.
A két sorozat azonban másként használja ezt az alaphelyzetet. Az Utolsó befutók elsősorban a brit titkosszolgálat bürokratikus abszurditásából és a rendszer által félredobott ügynökök helyzetéből építkezik. A Fekete galamb ezzel szemben jóval közelebb áll a bérgyilkos-thrillerekhez, a politikai melodrámákhoz és a fekete komédiákhoz.
Helen és Sam világában az erőszak közvetlenebb, a magánéleti konfliktusok pedig sokkal gyakrabban kapcsolódnak össze a titkos műveletekkel. Egy rossz párkapcsolati döntés, egy régi szerelmi viszony vagy egy megmentett barát éppen akkora veszélyt jelenthet, mint egy kompromittáló hírszerzési dokumentum.
A második évad ugyanakkor néha túlságosan is élvezi a saját bonyolultságát. A különböző szervezetek, régi titkok és egymásnak ellentmondó megbízások között akadnak olyan pillanatok, amikor a történet több figyelmet követel, mint amennyit az adott fordulat indokolna.
A hat epizódos szerkezet azonban sokat segít. A sorozat nem nyújtja feleslegesen a rejtélyeket, az akciójelenetek lendületesek, és a szereplők közötti kapcsolatok rendszeresen visszarántják a történetet az emberi léptékbe.
A Netflixnek nem kell mindenáron lemásolnia az Apple sikerét. Sokkal fontosabb, hogy a Fekete galamb végre képes ugyanabban a minőségi mezőnyben játszani, miközben megőrzi a saját, jóval véresebb és szemtelenebb személyiségét.
Fekete galamb 2. évad: egy kémthriller, amelynek a szereplőiért érdemes visszatérni
A Fekete galamb második évada nem változtatja meg alapjaiban a kémthrillerek szabályait. A történet egyes fordulatai ismerősek, a háttérben működő összeesküvés olykor túlkomplikált, és a sorozat továbbra is megköveteli, hogy a néző időnként nagyvonalúan kezelje a valószerűség kérdését.
Joe Barton azonban pontosan tudja, miért volt érdemes visszahozni ezt a történetet. Helen és Sam kapcsolata továbbra is kiválóan működik, az új szereplők friss energiát hoznak, a Fekete Galambok belső világának kibontása pedig nagyobb távlatot ad az eddig elsősorban a két főhős köré épülő történetnek.
Keira Knightley és Ben Whishaw ezúttal is magabiztosan vezetik a szereplőgárdát, Ambika Mod pedig az egyik legjobb új igazolásnak bizonyul. Sarah Lancashire megőrizte karaktere súlyát, miközben a visszatérő mellékszereplők is több lehetőséget kapnak arra, hogy kitörjenek az egyszerű háttérfigurák szerepéből.
A második évad igazi sikere, hogy az ember nem azért akarja látni a következő részt, mert feltétlenül tudnia kell, ki áll az összeesküvés mögött. Hanem azért, mert kíváncsi, Helen és Sam hogyan teszi ismét tönkre a saját életét, miközben megpróbálják megmenteni egymást.
Ez a fajta karakterközpontú történetmesélés ritka kincs a streaming világában, ahol sok sorozat képes látványos rejtélyeket felépíteni, de jóval kevesebb ad olyan szereplőket, akikhez a következő évadban is szívesen visszatérnénk.
A Fekete galamb most már közéjük tartozik. A Netflixnek pedig végre van egy saját, igazán karakteres brit kémsorozata.
Az ítélet
Nagyon jóA Fekete galamb második évadát Keira Knightley és Ben Whishaw kiváló párosa, az erősebb karakterkapcsolatok és az új szereplők lendülete viszi előre. A fekete humor és a brutális kémjátszmák működnek, még ha a központi összeesküvés időnként túl is bonyolódik.
Ami működik
- Keira Knightley és Ben Whishaw kiemelkedő párosa
- Ambika Mod friss energiát hozó karaktere és az erős mellékszereplők
- A fekete humor, a brutalitás és a személyes kapcsolatok jó egyensúlya
Ami kevésbé
- A központi összeesküvés olykor túlkomplikált
- Néhány fordulat ismerős a kémthrillerek világából
- A történet helyenként túl nagyvonalúan kezeli a valószerűséget
