2001 őszén egy Supermanről szóló sorozat azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nem akarta megmutatni Supermant. A Smallville főhőse nem viselt köpenyt, nem repült Metropolis fölött, és még azt sem tudta pontosan, milyen emberré szeretne válni. Tom Welling Clark Kentje egy kansasi kisvárosban próbált felnőni, miközben a nézők már ismerték azt a jövőt, amelyről neki még fogalma sem volt.
A sorozat 2026. október 16-án ünnepelte a 25. évfordulóját, és ma talán még érdekesebb visszatekinteni rá, mint az indulásakor volt. Tíz évad, több mint kétszáz epizód és egy egész generációnyi szuperhőssorozat választ el bennünket az első résztől, de a Smallville legfontosabb kérdése semmit sem öregedett. Attól lesz valaki hős, hogy különleges képességekkel születik, vagy attól, hogy mit kezd velük, amikor végre választhat?
Superman nélkül beszélni Supermanről
Alfred Gough és Miles Millar sorozatának alapötlete első hallásra szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A világ egyik legismertebb szuperhősét kellett újra bemutatni úgy, hogy a karakter legfontosabb vizuális jelképei hiányozzanak. A köpeny és a repülés mellőzéséből azonban nem egyszerű formai korlátozás lett, hanem a Smallville teljes gondolkodásmódja.
A korai epizódokban Clark gyakran ugyanazokkal a problémákkal szembesült, mint bármelyik kamasz: szeretett volna beilleszkedni, közelebb kerülni Lanához, és elkerülni, hogy a barátai furcsának tartsák. Csakhogy a hétköznapi bizonytalanságai mögött olyan erő húzódott, amely másokra veszélyes is lehetett. Az emberfeletti képességek itt nem pusztán lehetőségeket, hanem egyre növekvő felelősséget jelentettek.
Ez volt a Smallville egyik legjobb dramaturgiai döntése. Clark nem egy kész erkölcsi példaként érkezett a történetbe, hanem olyan fiúként, akinek újra meg újra meg kellett tanulnia, milyen következményekkel jár, ha valaki többre képes a környezeténél. Superman így nem kiindulópont volt, hanem egy hosszú, sokszor fájdalmas fejlődés lehetséges végállomása.
A sorozat ugyanakkor nem tagadhatja le a saját korát. Az első évadok gyakran a heti különleges ellenfélre épülő történetekkel haladtak előre, a meteorittal kapcsolatba kerülő szereplők pedig olykor inkább ürügyet szolgáltattak egy újabb kalandhoz. Mégis éppen ez a kiszámítható szerkezet adott időt annak, hogy Clark hétköznapi kapcsolatai fokozatosan súlyt kapjanak.
Lex Luthor nem ellenségként érkezett – és ettől lett igazán veszélyes
A Smallville legmerészebb döntése talán nem Clarkhoz, hanem Lex Luthorhoz kapcsolódott. Michael Rosenbaum karaktere a sorozat elején nem a világuralomra törő főgonosz volt, hanem egy gazdag, magányos fiatalember, aki valóban barátságot keresett Clark mellett. A nézők pontosan tudták, mi lesz ennek a kapcsolatnak a vége, és éppen ettől vált minden bizalmas beszélgetésük különösen feszültté.
Lex története azt a kellemetlen kérdést tette fel, hogy egy későbbi ellenség mennyire lehetett volna más ember, ha a megfelelő pillanatban más döntések születnek körülötte. Apja, Lionel Luthor befolyása, Lex állandó bizonyítási kényszere és Clark titkolózása mind hozzájárultak a két fiatal eltávolodásához. A sorozat nem mentette fel Lexet a döntései alól, de sokáig megengedte, hogy megértsük a mögöttük meghúzódó vágyakat.
Ez a kapcsolat lényegesen többet adott a hagyományos jó és rossz szembenállásánál. Clark és Lex ugyanarra a kérdésre kereste a választ: miként használhatja valaki az erejét, ha egyszer képes befolyásolni mások életét? Clarkot a Kent család szeretete és a felelősségtudat vezette, Lex viszont egyre inkább az ellenőrzésben és a hatalomban látta a biztonságot.
Michael Rosenbaum alakítása azért maradhatott emlékezetes, mert a karakter bukását nem egyetlen gonosz döntésre építette. Lex lassanként veszítette el azt a képességét, hogy feltétel nélkül megbízzon másokban, miközben egyre erősebben vágyott arra, hogy végre valaki megbízzon benne. A Smallville ezzel olyan tragikus réteget adott Superman későbbi főellenségének, amelyet nem könnyű néhány mozifilmes jelenetben megteremteni.
Jonathan és Martha Kent nélkül Clarkból nem lett volna Superman
A sorozat erkölcsi középpontja azonban nem a Luthor-kúriában, hanem a Kent család farmján volt. Jonathan és Martha Kent nem egyszerűen Clark titkát őrizték, hanem azt tanították meg neki, hogyan lehet emberségesnek maradni akkor is, ha valaki fizikailag szinte mindenkinél erősebb. A családi beszélgetéseknek ezért legalább akkora jelentőségük volt, mint a látványos mentőakcióknak.
Jonathan időnként túl szigorúnak, Martha pedig túl megértőnek tűnhetett, de együtt olyan otthont teremtettek, amelyben Clarknak nem kellett bizonyítania, hogy megérdemli a szeretetet. Ez éles ellentétben állt Lex gyermekkorával, ahol Lionel Luthor elismerése szinte mindig újabb feltételekhez kötődött. A sorozat két családján keresztül valójában két egészen különböző választ adott arra, hogyan nevelődik fel egy rendkívüli lehetőségekkel rendelkező ember.
Ebből a szempontból Clark ereje soha nem pusztán a kriptoni származásából következett. A képességei megmutatták, mire lehet képes, a neveltetése azonban azt határozta meg, mihez kezd mindezzel. A Smallville talán ebben ragadta meg Superman lényegét a legpontosabban.
A sorozat legnagyobb erénye idővel a gyengeségévé is vált
A Smallville tíz évadon keresztül építette egy olyan hős megszületését, akinek a végállomását mindenki ismerte. Ez az induláskor felszabadító ötlet volt, a későbbi években azonban egyre nehezebb dramaturgiai feladattá vált. Minél közelebb került Clark a felnőtt élethez és Metropolishoz, annál kevésbé lehetett hitelesen indokolni, miért nem válik végre azzá, akinek lennie kell.
A varázslatos Kristin Kreuk által alakított Lana Langhoz fűződő kapcsolat ismétlődő fordulatai, a titkok köré szervezett újabb konfliktusok és egyes elnyújtott történetszálak időnként ugyanazt a benyomást keltették. A sorozat olykor nem azért tartotta vissza a szereplőit, mert a történetnek erre volt szüksége, hanem mert még nem érkezhetett el a végkifejlet. A hosszú, hagyományos televíziós évadok előnye így időnként valódi teherré vált.
Mégis érdemes különbséget tenni a történetmesélés hibái és az alapötlet sikere között. A Smallville nem azért működött tíz éven át, mert minden epizódja egyformán erős lett volna, hanem mert a gyengébb részek mögött is ott maradt egy szerethető világ. A Kent farm, a Talon kávézó, Lex irodája és később a Daily Planet olyan helyszínekké váltak, ahová a néző szívesen tért vissza.
A Smallville nélkül másként nézne ki a modern szuperhőstévé
Ma természetesnek tűnik, hogy a szuperhősök eredettörténetei éveken keresztül kibontakozó sorozatokat kapnak. 2001-ben azonban korántsem volt magától értetődő, hogy Superman fiatalkora hosszú távon is elég erős alapot adhat egy televíziós drámának. A Smallville megmutatta, hogy a képregényes mitológia nem feltétlenül a történet középpontja, hanem akár egy emberi konfliktusokra épülő világ háttere is lehet.
A későbbi A zöld íjász, Flash – A Villám, Supergirl és más DC-sorozatok eltérő műfaji megoldásokkal dolgoztak, de már egy olyan televíziós környezetben születtek, amelyben a szuperhősök hosszú távú történetmesélése bizonyítottan életképesnek számított. A Smallville hatását ezért nem abban érdemes keresni, hogy ezek a produkciók mennyit vettek át a cselekményéből. Sokkal fontosabb, hogy hozzájárult annak elfogadásához: egy képregényhős történetét a televízió is képes éveken át életben tartani.
Alfred Gough és Miles Millar a 25. évforduló alkalmából arról is beszélt, hogy ma talán nehezebben kapnának ekkora szabadságot a Superman-mítosz átalakításához. A korabeli sorozat alkotói nemcsak új szereplőket emelhettek be, hanem alapvető kapcsolatokat is átértelmezhettek, köztük Clark és Lex barátságát. A franchise-ok mai világában, ahol az ismert karakterek minden változtatása azonnal heves vitát válthat ki, ez a szabadság különösen értékesnek látszik.
A két alkotó később a Wednesday sikerével ismét megmutatta, mennyire jól értenek az ismert karakterek kamaszkori, kívülállóságra épülő újragondolásához. Clark Kent és Wednesday Addams természetesen egészen más személyiség, a történeteik mögött azonban hasonló kérdés húzódik. Hogyan találhatja meg a helyét egy fiatal, aki alapvetően különbözik mindenkitől maga körül?
Huszonöt év után sem a köpeny hiánya a legérdekesebb
A Smallville ma már nyilvánvalóan egy másik televíziós korszakhoz tartozik. A több mint húszrészes évadok, az évekig halogatott vallomások és a lassan változó kapcsolatok egészen más nézői türelmet feltételeztek, mint a mostani, gyakran nyolcrészes streamingévadok. Mégsem biztos, hogy a hosszabb történetmesélés minden előnyét magunk mögött hagytuk.
A sorozatnak volt ideje megmutatni, milyen Clark akkor, amikor semmi rendkívüli nem történik körülötte. Láttuk, hogyan dolgozik a farmon, hogyan vitatkozik a szüleivel, milyen nehezen mondja ki az érzéseit, és mennyit veszít azzal, hogy mindig titkolóznia kell. Ezek a pillanatok adtak súlyt azoknak a döntéseknek, amelyekből végül megszületett a hős.
A Smallville nem tökéletes sorozat, és a 25 éves évforduló sem teszi azzá. Hosszú futása során túl sokszor ismételte önmagát, olykor pedig saját ígéretének beteljesítésétől is mintha tartott volna. Mégis van benne valami, ami a mai szuperhősfilmek és -sorozatok között is ritka:
nem azt próbálta elmagyarázni, hogyan lesz Clark Kentből Superman, hanem azt, miért érdemli meg, hogy azzá váljon.
