Sebastian Stan nem látta még a Bosszúállók: Doctor Doom ébredése végleges változatát, ezért a friss megjegyzését nem érdemes titkos spoilerként kezelni. A Bucky Barnest alakító színész mégis azt mondta, arra számít, hogy a film több szempontból is „szívszorító” lesz, majd hozzátette: majd kiderül, ki jut el a következő szintre.
Ez önmagában csak hangulati előrejelzés lenne, de az MCU történetében fontos kérdést nyit ki. A Marvel első éveiben gyakran elkerülte a végleges veszteséget. Később viszont éppen azok a pillanatok váltak a filmek érzelmi csúcspontjaivá, amikor egy szereplőtől vagy egy kapcsolattól valóban búcsút kellett venni.
A Marvel sokáig nem mert végleg búcsút venni a hőseitől
A korai Marvel-filmek többsége úgy zárta le a konfliktusait, hogy a hősök a következő kalandra lényegében újra összeállhattak. Phil Coulson halála az első Bosszúállókban valódi érzelmi ütésnek számított, de még ezt is később visszafordította a televíziós történet az A S.H.I.E.L.D. ügynökei sorozatban.
A franchise ekkor még elsősorban a folytathatóságra épült. Egy karakter távozása üzletileg is kockázat volt, ezért a veszteség gyakran ideiglenesnek vagy megkerülhetőnek érződött. Minél nagyobb lett azonban az univerzum, annál kevésbé lehetett minden drámai döntést következmények nélkül visszacsinálni.
Yondu búcsúja azért fájt, mert végre rendeződött a kapcsolata Peter Quill-lel
A galaxis őrzői vol. 2 egyik legerősebb pillanata nem egy világméretű pusztítás, hanem Yondu döntése. Peter Quill és nevelőapja addigra végre kimondatlanul is eljut oda, hogy megértsék, mi volt közöttük szeretet és mi volt sérülés, ezért a búcsú nem pusztán egy szereplő elvesztése, hanem egy kapcsolat későn megszülető rendezése.
James Gunn később is sokszor ebből építkezett: a fájdalom nem attól nagy, hogy valaki meghal, hanem attól, hogy előtte valami befejezetlen végre értelmet kap. Ez a különbség lesz fontos a Doctor Doom ébredésénél is, mert egy hatalmas szereplőgárda önmagában még nem garantálja, hogy bármelyik veszteség számítani fog.
A Végtelen háború végén először maradtak teljesen tehetetlenek a hősök
A Bosszúállók: Végtelen háború fináléja azért működött, mert az MCU addigi logikáját fordította meg. A hősök nem az utolsó pillanatban nyertek, hanem Thanos terve megvalósult, a közönség pedig perceken keresztül nézte, ahogy ismerős szereplők egyszerűen eltűnnek.
Peter Parker búcsúja azért vált azonnal a jelenet egyik jelképévé, mert a kozmikus eseményt egy rémült fiatal reakciójára szűkítette. A néző természetesen sejthette, hogy Pókember üzletileg aligha marad örökre halott, de abban a pillanatban Tony Stark tehetetlensége fontosabb volt a franchise-logikánál.
Natasha és Tony halála két egészen másféle búcsú volt
Natasha Romanoff halála azért fáj másképp, mert nem grandiózus győzelmi pillanat. Clint és Natasha egymással harcolnak azért, hogy melyikük áldozza fel magát, és a jelenetben éppen az teszi kegyetlenné a döntést, hogy mindketten a másikat akarják hazaküldeni. A veszteség itt nem hősi póz, hanem egy barátság végpontja.
Tony Stark búcsúja ezzel szemben az egész addigi MCU lezárása lett. A karakter, aki az első Vasemberben még saját túléléséből épített új identitást, végül úgy menti meg a világot, hogy pontosan tudja, ennek ára van. A Végjáték azóta újra minden idők legsikeresebb filmjévé vált, de az érzelmi súlyát nem a rekord adja, hanem hogy két központi szereplőtől ténylegesen elbúcsúzott.
Pókember és Mordály története bizonyítja, hogy nem csak a halál fájhat
A Pókember: Nincs hazaút végén Peter Parker nem meghal, hanem elveszíti azt az életet, amelyet addig ismert. May néni halála és Doctor Strange varázslata után a veszteség lényege az, hogy Peter tovább él, csak éppen senki nem emlékszik arra, ki ő. Ez a döntés azért erős, mert a következő film számára nem egyszerűen új ellenfelet, hanem új érzelmi alapállapotot teremt.
A galaxis őrzői: 3. rész Mordály múltjával ugyanezt másképp csinálja. Lylla és a többi kísérleti állat története nem egy régi főhős távozására épül, hanem arra, hogy végre megértjük, milyen veszteségeket cipelt Mordály egész idő alatt. A fájdalom visszamenőleg írja át azt, ahogyan a karakter korábbi filmjeit néztük.
Sebastian Stan szavai miatt még nagyobb a tét a régi Bosszúállók számára
Stan friss nyilatkozatában külön hangsúlyozta, hogy még nem látta a kész filmet, ezért nem tudhatja biztosan, hogyan végződik. A forgatást viszont nosztalgikus élménynek nevezte: ismét együtt dolgozhatott Chris Evansszel, akivel 2011 óta alakítják Steve Rogers és Bucky kapcsolatát.
A Doctor Doom ébredése szereplőgárdája több Marvel-korszakot is egymás mellé állít, és éppen ettől veszélyes érzelmileg. Ha a film csak karaktereket vesz le a tábláról, az könnyen hatásvadász lehet; ha viszont olyan kapcsolatokat zár le, amelyek tizenöt éve épülnek, akkor valóban megvan benne az a lehetőség, amelyre Stan céloz.
A Marvelnek nem több halálra, hanem valódi veszteségekre van szüksége
A Doctor Doom ébredése legnagyobb nehézsége eleve az, hogy a rengeteg visszatérő hőst ne puszta cameo-ként kezelje. Ugyanez igaz a veszteségekre is: egy nagy testhalom nem lesz automatikusan érzelmesebb attól, hogy ismerős nevek szerepelnek rajta.
Az MCU legfájóbb pillanatai akkor működtek igazán, amikor egy veszteség lezárt valamit, amit a nézők éveken át követtek. A Doctor Doom ébredése sem attól lesz megrázó, ha sok ismert szereplő kerül veszélybe, hanem attól, ha az alkotók mernek valódi következményeket adni a döntéseiknek.
A Marvelnek nem több hőst kell elveszítenie ahhoz, hogy újra fájjon egy búcsú. Hanem el kell érnie, hogy amikor valaki távozik, az a történetben is pótolhatatlan veszteség legyen.
