A Sicario – A bérgyilkos emlékezetében könnyen összemosódhatnak a fegyverek, a konvojok, a határ és Benicio del Toro fenyegető jelenléte, pedig Denis Villeneuve 2015-ös filmjének egyik legfontosabb trükkje éppen az, hogy sokáig visszatartja az erőszakot. A film újra és újra azt érezteti, hogy valami mindjárt megtörténik, majd hagyja, hogy a várakozás maga váljon kellemetlenné.
Ezért lett a Sicario több egy jól elkészített kartellthrillernél. A film mára önálló hivatkozási pont is lett: Sebastian Stan is a Sicariót nevezte meg mintaként egy felnőttebb, A Tél Katonájáról szóló thrillerhez. Villeneuve rendezése, Roger Deakins operatőri munkája, Jóhann Jóhannsson zenéje és Taylor Sheridan forgatókönyve ugyanarra az érzésre épül: Kate Macerrel együtt belépünk egy rendszerbe, amelynek a szabályait mindenki ismeri körülöttünk, csak mi nem.
Kate Macer nem gyenge főhős – ő a néző bizonytalansága
Emily Blunt karaktere tapasztalt FBI-ügynökként érkezik a közös műveletbe, mégis folyamatosan információhátrányban van Matt Graverrel és Alejandróval szemben. A film nem azért tart vissza előle részleteket, hogy mesterséges rejtélyt gyártson, hanem azért, mert Kate jogi és erkölcsi keretekben próbál gondolkodni egy olyan műveletben, amelynek résztvevői már más szabályokat fogadtak el.
Ez a nézőpont azért kulcsfontosságú, mert a közönség nem kap kényelmes felső nézetet a történetről. Ugyanazokat a hiányokat érzékeljük, amelyeket Kate: nem tudjuk pontosan, meddig ér a felhatalmazás, mikor változik egy rendőri akció katonai műveletté, és ki dönt arról, mi fér bele. Amikor a film később egyre inkább Alejandro felé tolja a súlypontot, Kate kiszorulása maga is a történet állításává válik.
A juárezi konvojban a lövöldözésnél fontosabb a várakozás
A határátkelős szakasz azért működik ennyire jól, mert a jelenet jóval az első lövés előtt elkezdődik. Az autók haladása, a sávok közé szorult konvoj, a tükrökben és ablakokon keresztül figyelt környezet mind azt kényszeríti ki, hogy a szereplőkkel együtt veszélyforrást keressünk. A kamera nem akar minden pillanatban látványos lenni; inkább pontosan adagolja, mennyi információt kapunk.
Roger Deakins az American Cinematographer szakmai interjújában arról beszélt, hogyan világították a határnál játszódó összecsapást és más helyszíneket úgy, hogy a kép természetes maradjon. Ez a visszafogottság a jelenet dramaturgiájához is illik: nem a kamera mondja meg előre, hol lesz a veszély, ezért a néző ugyanúgy kénytelen pásztázni a teret, mint az ügynökök.
Jóhann Jóhannsson zenéje már akkor fenyeget, amikor még nincs támadás
A film mély, lüktető zenei motívumai nem egyszerűen aláfestik az eseményeket. Jóhannsson alacsony vonósokkal, fúvósokkal és ütősökkel olyan hangzást épített, amely egyszerre idéz katonai ritmust, gépzajt és valami föld alól közeledő fenyegetést. A Juárez felé tartó helikopteres képsornál ezért a zene már a város megérkezése előtt megteremti a veszély érzetét.
Villeneuve ráadásul előre kiválasztott, ideiglenes filmzenék nélkül vágatta a film első változatát. Jóhann Jóhannsson így nem egy másik alkotás zenéjét követte mintaként, hanem közvetlenül a jelenetek ritmusából indulhatott ki. Ettől a Sicario hangja és zenéje szinte összenő: néha nehéz pontosan elválasztani a mély basszust, a járművek zaját és a zenei pulzust. A fenyegetés nem egyetlen hangból érkezik, hanem az egész hangképből.
Taylor Sheridan forgatókönyvében a törvényesség is fokozatosan csúszik ki a képből
Sheridan története nem azért morálisan szürke, mert minden szereplő egyformán rossz. A feszültség abból fakad, hogy Kate egyre több olyan döntést lát, amelyet a művelet eredményessége igazolni próbál, miközben ő továbbra is jogi keretekben keresi a kapaszkodót. Graver pragmatizmusa és Alejandro személyes bosszúja két külön logika, de egyik sem hagy sok teret Kate eredeti elképzelésének az igazságszolgáltatásról.
Ez a Sheridan-féle világ későbbi munkáiban is visszatér: a szereplők gyakran nem jó és rossz, hanem rossz és még rosszabb lehetőségek között választanak. Az Akik az életemre törnek újrafelfedezése mögött is részben ez a vonzerő áll: Sheridan történeteiben a táj, az intézmények és a döntések ára legalább olyan fontos, mint maga az akció.
A Soldado megmutatta, hogy a Sicario nem pusztán karakterekből és kartellekből áll
A 2018-as Sicario 2. – A zsoldos megtartotta Matt Gravert és Alejandrót, de Villeneuve, Deakins és Jóhannsson már nem tért vissza. Ettől a folytatás nem feltétlenül értéktelenebb film, de másképp működik: több hangsúlyt kap a cselekmény és a művelet, miközben az első rész szorongató nézőpont-rendszere fellazul.
Ez azért fontos, mert megmutatja, mennyire kollektív teljesítmény volt az első Sicario. Nem egyetlen színész, egyetlen jelenet vagy Sheridan párbeszédei tették különlegessé, hanem az, hogy minden alkotói réteg ugyanabba az irányba húzott. A film ezért tud még akkor is feszült maradni, amikor pontosan tudjuk, mi következik.
A Sicario 3 legnagyobb kérdése nem az, hogy visszatér-e a három főszereplő
A készülő harmadik részben Emily Blunt, Josh Brolin és Benicio del Toro is visszatér, miközben Padraic McKinley rendez, a forgatókönyvet pedig Steven Knight írja. A TheWrap október 5-i értesülése szerint Taylor Sheridan sem íróként, sem Denis Villeneuve rendezőként nem része a jelenlegi alkotói felállásnak.
Ez önmagában nem jelenti azt, hogy a harmadik film ne működhetne. Viszont a feladat jóval nehezebb annál, mint hogy újra egy képre kerüljön Blunt, Brolin és del Toro. A Sicario igazi öröksége az a fegyelmezett fenyegetettség, amelyben a lövés csak a feszültség vége – nem pedig a kezdete.
