Guillermo del Torótól aligha meglepő, ha H. P. Lovecraftról kérdezik. Évtizedek óta próbálja filmre vinni Az őrület hegyeit, saját filmjeiben pedig újra és újra visszatér azokhoz a szörnyekhez, amelyek egyszerre idegenek, fenségesek és nehezen megmagyarázhatók. Az már jóval meglepőbb, hogy szerinte a legjobb Lovecraft-adaptációt Ridley Scott rendezte meg 1979-ben – úgy, hogy egyetlen Lovecraft-történetet sem adaptált.
Del Toro egy friss Reddit-beszélgetésben A nyolcadik utas: a Halált nevezte a legjobb filmes Lovecraft-feldolgozásnak, és egyenesen Az őrület hegyeihez hasonlította. Második helyre John Carpenter A dolog című filmjét tette.
A választás elsőre provokációnak hangzik. Valójában viszont tökéletesen megmutatja, miért olyan nehéz Lovecraftot szó szerint filmre vinni, és miért sikerült az Aliennek úgy megragadnia a szerző világát, hogy közben egyetlen Cthulhu sem bukkan fel benne.
Lovecraft egyik legnagyobb trükkje éppen az, amit a kamera nem tud megmutatni
Del Toro szerint Lovecraft adaptálásának alapvető problémája maga az írói nyelv. A szerző gyakran olyan dolgokat ír le, amelyek lényegét éppen az adja, hogy az emberi elme nem képes pontosan felfogni őket.
A próza megengedheti magának, hogy valami kimondhatatlan, elképzelhetetlen vagy az ismert geometriának ellentmondó legyen. A filmkamera viszont előbb-utóbb kénytelen konkrét képet mutatni.
Amint a rendező megmutatja a szörnyet, a néző már tudja, hány karja van, milyen magas, milyen a bőre és hogyan mozog. Ami az olvasó fejében határtalan lehetett, abból hirtelen díszlet, maszk vagy digitális modell lesz. Del Toro ezért úgy látja, hogy Lovecraft adaptálásakor a rendezőnek tulajdonképpen társszerzővé kell válnia: ki kell találnia azt, amit az író szándékosan hagyott bizonytalannak.
Az Alien horrorja nem ezt a problémát próbálta megoldani. Megkerülte.
A nyolcadik utas nem Lovecraft történetét, hanem Lovecraft módszerét használja
A Nostromo legénysége nem Cthulhuval találkozik, és a film cselekménye nem vezethető vissza valamelyik konkrét Lovecraft-novellára. A történet első felének szerkezete azonban nagyon is ismerős lehet annak, aki olvasta Az őrület hegyeit.
Emberek érkeznek egy számukra idegen helyre. Egy ősi civilizáció maradványaira bukkannak. Találnak valamit, amelynek eredetét és célját nem értik, majd lassan kiderül, hogy nem felfedezőként érkeztek egy új világba, hanem betolakodóként léptek be valamibe, ami mérhetetlenül régebbi náluk.
A lezuhant idegen hajóban fekvő hatalmas pilóta ennek talán a legtisztább példája. Az első filmben még szinte semmit sem tudunk róla. Nem kapunk hosszú eredettörténetet, nem magyarázza el senki, kik építették a hajót, és mi történt velük.
Egyszerűen ott van. Ez nagyon lovecrafti gesztus. Az ember belép egy nála sokkal régebbi történet közepébe, amelynek csak egy töredékét képes megérteni.
Dan O’Bannon nem véletlenül jutott ugyanerre a következtetésre
Az összefüggést könnyű lenne utólagos rajongói magyarázatként kezelni, ha maga az Alien forgatókönyvírója nem beszélt volna róla egészen nyíltan. Dan O’Bannon gyerekkora óta Lovecraft-rajongó volt. Tizenkét éves kora körül olvasta először A világűrből jött színt, amely olyan erős hatást tett rá, hogy később tudatosan próbálta megtalálni Lovecraft filmes megfelelőjét.
Évekkel az Alien után arról beszélt, hogy a film hangulatát erősen befolyásolta Lovecraft. Szerinte a szerző filmes adaptálásához rendkívül erős és sajátos vizuális stílus szükséges: nem egyszerűen le kell forgatni a történetet, hanem meg kell találni Lovecraft prózájának filmes megfelelőjét.
Ez a gondolat kulcsfontosságú A nyolcadik utas: a Halál megértéséhez. O’Bannon nem egy Lovecraft-történetet akart titokban lemásolni. Azt az érzést kereste, amelyet az író történetei kiváltottak belőle.
A megoldást végül H. R. Giger vizuális világa adta meg, amely pontosan azt a nyugtalanító bizonytalanságot tudta képpé formálni, amit O’Bannon Lovecraft prózájában keresett.
H. R. Giger oldotta meg azt, amibe a legtöbb Lovecraft-film beletörik
Ha A nyolcadik utas: a Halál valóban Lovecraft egyik legjobb nem hivatalos adaptációja, akkor H. R. Giger talán a legfontosabb „fordítója”.
A svájci művész nem próbált lovecrafti szörnyeket rajzolni. Nem pakolt csápokat mindenhová, és nem másolta Cthulhu legismertebb ábrázolásait. Ehelyett létrehozott egy teljesen új vizuális nyelvet.
A xenomorph egyszerre organikus és gépszerű, szexuális és taszító, felismerhető és teljesen idegen. A lény különös életciklusa csak még nyugtalanítóbbá teszi ezt a kettősséget. Az elhagyott hajó belső tereiről sem mindig lehet eldönteni, hogy építészetet, csontvázat vagy valamilyen élő organizmust látunk. Pontosan ez az a bizonytalanság, amelyet a filmes Lovecraft-adaptációk gyakran elveszítenek abban a pillanatban, amikor megmutatják a szörnyet.
Giger teremtménye ezzel szemben attól sem válik hétköznapivá, hogy látjuk. Minél többet nézzük, annál kevésbé tűnik olyasminek, amit emberi logikával meg lehetne magyarázni. Ez sokkal közelebb áll Lovecraft működéséhez, mint egy pontosan rekonstruált, csápos Nagy Öreg.
Az Alien leglovecraftibb figurája talán nem is a xenomorph
A xenomorph vált a franchise arcává, de az 1979-es film egyik legerősebb lovecrafti pillanata valójában jóval azelőtt érkezik, hogy a lény teljes alakjában megjelenne. A legénység rátalál az idegen pilótára, és már ez az egyetlen kép is azt sugallja, hogy valami mérhetetlenül régebbi történet maradványába botlottak. Egy óriási, megkövesedett test ül egy olyan szerkezetben, amelynek funkcióját senki sem érti. A lény láthatóan nagyon régóta halott, a néző pedig csak néhány percet kap arra, hogy végiggondolja, milyen civilizációhoz tartozhatott, mielőtt a film továbbhalad.
Az eredeti Alien egyik legnagyobb ereje éppen az volt, hogy nem válaszolta meg ezeket a kérdéseket. A későbbi előzményfilmek természetesen sokkal többet mondtak az idegen hajóról és annak lakóiról. De ha kizárólag az 1979-es filmet nézzük, pontosan azt az érzést kapjuk, amely Lovecraft történeteinek legjobb pillanataiban működik: találtunk valamit, amit talán jobb lett volna nem megtalálni. És ennél többet egyelőre nem tudunk.
Ezért került A dolog a második helyre
Del Toro második választása ugyanezt az elvet erősíti. John Carpenter A dolog című filmje sem Lovecraft-adaptáció – John W. Campbell Who Goes There? című novellájából készült –, mégis könnyű felismerni benne a lovecrafti horrort. Egy elszigetelt kutatócsoport találkozik valamivel, ami régebbi az emberiségnél, nem követi az általunk ismert biológiai szabályokat, és pusztán a létezésével lerombolja a szereplők biztonságérzetét. A két film ráadásul ugyanazt a különösen nehéz feladatot oldja meg: megmutatja az elképzelhetetlent anélkül, hogy teljesen hétköznapivá tenné.
Az Alien ezt Giger biomechanikus rémálmával éri el, A dolog pedig Rob Bottin folyamatosan változó testhorrorjával. A szörny mindkét esetben látható, mégsem érezzük úgy, hogy teljesen megértettük.
Del Toro választása valójában arról szól, hogyan lehet jól adaptálni valamit anélkül, hogy adaptálnánk
Ez teszi különösen érdekessé, hogy éppen Guillermo del Toro mondja mindezt. Kevés rendező próbált olyan régóta valódi Lovecraft-filmet készíteni, mint ő, Az őrület hegyei mégis hosszú ideje Hollywood egyik leghíresebb meg nem valósult projektje.
Közben az egyik kedvenc Lovecraft-filmje úgy készült el, hogy Ridley Scott, Dan O’Bannon és H. R. Giger nem Lovecraft szereplőit és szörnyeit vitték vászonra, hanem azt az érzést találták meg, amelyet a történetei kiváltanak.
Talán éppen ezért működik A nyolcadik utas: a Halál még mindig ennyire jól. Nem akarja megmagyarázni, milyen jelentéktelen az ember a világegyetemben. Megmutat egy sötét bolygót, egy több ezer éves roncsot, egy óriási ismeretlen holttestet és valamit a raktér mélyén. A többit pedig hagyja, hogy mi képzeljük oda.
