M. Night Shyamalan filmográfiájában könnyű kijelölni a nagy fordulópontokat. A Hatodik érzék világsikerrel indította el Hollywood élvonalába, A sebezhetetlen megmutatta, hogy a természetfelettit szuperhősök nélkül is egészen sajátosan tudja használni, a Split pedig évekkel később visszahozta őt a szélesebb közönség számára.
A 2006-os Lány a vízben ennél jóval kellemetlenebb helyet foglal el a történetében. A kritikusok nagy része elutasította, a kasszáknál sem teljesített úgy, mint Shyamalan korábbi filmjei, és sokáig úgy kezelték, mint azt a pontot, ahol a rendező túlzott önbizalma végképp elszabadult.
Shyamalan viszont húsz év elteltével sem határolódik el tőle. Éppen ellenkezőleg: ha egyetlen filmjét szeretné újraértékeltetni a közönséggel, ma is a Lány a vízben lenne az. A rendező szavai azért érdekesek, mert nem pusztán egy régi kudarcot próbál megvédeni, hanem saját alkotói gondolkodásának egyik legszemélyesebb darabját.
Shyamalan szerint ebben a filmben találkozott a két filmes énje
A rendező a 2026-os Beyond Fest retrospektív programja előtt arról beszélt, hogy a Lány a vízbennek különös „színe és szíve” van. Ennél is érdekesebb azonban az a megjegyzése, hogy szerinte ez került legközelebb ahhoz, hogy egy filmben egyesítse saját családi filmes és thrilleres oldalát.
Ez elsőre furcsán hangozhat attól a rendezőtől, akit a legtöbben a Hatodik érzék, a Jelek vagy a Split feszültségével azonosítanak. A Lány a vízben azonban eredetileg valóban nem horrorötletként született, hanem abból a meséből, amelyet Shyamalan esténként a gyerekeinek talált ki.
A film középpontjában Cleveland Heep, egy philadelphiai lakópark gondnoka áll, aki a medencében talál rá egy Story nevű titokzatos fiatal nőre. Hamar kiderül, hogy Story egy másik világból érkezett lény, akinek hazajutásához a lakóközösség tagjainak is szerepet kell vállalniuk egy egyre bonyolultabb mesebeli szabályrendszerben.
Ez a szerkezet egyszerre gyerekesen egyszerű és szokatlanul sötét. Shyamalan pontosan ezt látja benne ma is: a filmben ugyanaz a rendező mesél tündérmesét, aki közben fenyegető lényeket rejt a fűben, és egyetlen lakóparkból épít misztikus univerzumot.
Nem a szokásos Shyamalan-csavar hiányzott belőle, hanem a megszokott kapaszkodók
A Lány a vízben idején a rendezőt már szinte kizárólag a nagy történetvégi fordulatokkal azonosították. A Hatodik érzék, A sebezhetetlen, a Jelek és A falu után sok néző automatikusan azt várta, hogy újabb rejtvény érkezik, amelynek a végén minden korábbi jelenet új értelmet kap.
Shyamalan már 2006-ban hangsúlyozta, hogy itt nem ezt akarta csinálni. A Lány a vízben számára egyenes vonalú tündérmese volt, nem pedig egy újabb trükkös thriller, és éppen ezért nem készült hozzá olyan végső csavar, amely visszamenőleg újraértelmezte volna az egész történetet.
A probléma az volt, hogy közben a film nem működött klasszikus családi kalandként sem. A világ szabályai folyamatosan változnak, új mitológiai fogalmak jelennek meg, a szereplők pedig sokszor ugyanúgy próbálják megfejteni a mesét, mint maga a néző.
Shyamalan később ezt a szabálytalanságot „jazznek” nevezte. Ami sok nézőnek széteső történetnek tűnt, ő tudatos szabadságként élte meg, mintha a film a mesélés pillanatában találná ki saját szabályait.
Talán ezért működött jobban esti meseként, mint 75 millió dolláros stúdiófilmként
A film születésének története sokat elárul arról, miért vált ennyire furcsa alkotássá. Shyamalan a gyerekeinek mesélte Story történetét, és a mese fokozatosan nőtt egyre összetettebb mitológiává, mire úgy érezte, filmként is működhet.
Egy gyerekszobában ennek nagy előnye van. A mesélő bármikor hozzáadhat egy új lényt, megváltoztathat egy szabályt, kitalálhat egy új szerepet valamelyik szereplőnek, és a hallgatóság könnyen elfogadja, mert maga a történetmesélés az élmény része.
Egy 75 millió dolláros hollywoodi produkció viszont már egészen más elvárásokat hoz magával. Ott ugyanaz a spontaneitás könnyen úgy hat, mintha a film menet közben találna ki új megoldásokat saját problémáira.
Ez az ellentmondás végig ott van a Lány a vízbenben. A film drága stúdióprodukcióként készült, miközben a lelke egy apa improvizált esti meséjéből származott.
A Disneyvel való szakítás még személyesebbé tette a filmet
A Lány a vízben ráadásul Shyamalan és a Disney hosszú együttműködésének végét is jelentette. A stúdió korábban a Hatodik érzéktől A faluig sorra forgalmazta filmjeit, a Lány a vízben forgatókönyvével kapcsolatban azonban komoly fenntartások merültek fel.
A Disney ennek ellenére hajlandó lett volna finanszírozni a projektet, Shyamalan viszont úgy érezte, hogy a stúdió már nem hisz igazán az elképzelésében. Inkább továbbvitte a filmet a Warner Bros.-hoz, ahol olyan partnert keresett, amely teljesen elfogadja azt a különös mesét, amit meg akart csinálni.
Ez a döntés utólag fontosabbnak tűnik magánál a stúdióváltásnál. Shyamalan egy olyan filmet választott a biztos együttműködés helyett, amelyet még saját korábbi partnerei sem értettek teljesen.
A későbbi pályája szempontjából ez ismerős hozzáállás. Évekkel később egyre tudatosabban épített olyan rendszert maga köré, amelyben saját pénzét is kockáztatva nagyobb kreatív szabadságot tarthatott meg.
Shyamalan saját szerepe sem segített azon, hogy a nézők megbocsátóak legyenek
A film egyik legtöbbet támadott döntése maga Shyamalan szereplése volt. Vick Rant alakítja, egy írót, akinek munkája a történet szerint később olyan gondolkodóra lesz hatással, aki fontos társadalmi változásokat indít el.
Ez már önmagában könnyen önelégült gesztusnak tűnhetett. Még nehezebbé tette a helyzetet, hogy a filmben közben feltűnik egy cinikus filmkritikus is, akit Bob Balaban alakít, és akinek a műfaji okoskodása végül látványosan kudarcot vall.
A két ötlet együtt 2006-ban szinte kihívásként működött a kritikusok felé. A rendező saját magát olyan íróként szerepeltette, akinek gondolatai majd megváltoztatják a világot, miközben a film kritikust figurázó karakterét szándékosan nevetségessé teszi.
Nem meglepő, hogy ez komoly ellenérzést váltott ki. A film hibái mellett így maga Shyamalan személye is a vita középpontjába került, és a Lány a vízben nagyon gyorsan egy nagyobb történet részévé vált arról, hogy Hollywood egykori csodagyereke elveszítette az önkontrollját.
A kasszáknál is megszakadt a korábbi sikersorozat
A mozibevételi adatok sem segítettek az utóéleten. A film világszerte nagyjából 72,8 millió dollárt hozott, miközben gyártási költsége a nyilvános bevételi adatok alapján mintegy 75 millió dollár volt.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kétmillió dollár nyereség keletkezett. A mozis bevétel jelentős része a filmszínházaknál marad, és a gyártási költséghez a marketing sem tartozik hozzá, ezért a Lány a vízben üzletileg komoly csalódásnak számított.
Shyamalan esetében ez különösen látványos visszaesés volt. Korábbi filmjei a rendező nevéből önmagában eseményt csináltak, a Lány a vízben viszont már nem tudta ugyanazt a tömeget megmozgatni.
A film később két Arany Málna-díjat is kapott, köztük Shyamalan rendezéséért. A Lány a vízben így nagyon gyorsan nem egyszerűen egy gyengébben teljesítő filmmé, hanem a rendező hanyatlásának jelképévé vált.
Húsz év távlatából viszont már nem ugyanazt a rendezőt látjuk mögötte
A legérdekesebb változás nem feltétlenül magával a filmmel történt, hanem Shyamalan körül. A 2010-es évek közepétől kisebb költségvetésű, személyesebb projektekkel építette újra pályáját, és ma már jóval kevésbé próbál megfelelni annak a képnek, amelyet a Hatodik érzék után Hollywood kialakított róla.
A látogatás, a Split, az Idő, a Kopogás a kunyhóban vagy a Csapda mind más film, de közös bennük az erősen kontrollált, sokszor furcsán stilizált világ. Shyamalan ma már láthatóan kevésbé fél attól, ha egy ötlet túl különös, túl komoly vagy egyszerre nevetséges és nyugtalanító.
Ebből a nézőpontból a Lány a vízben sokkal kevésbé tűnik véletlen kisiklásnak. Inkább egy korai változata annak a rendezőnek, akivé később tudatosan vált.
A különbség az, hogy 2006-ban még egy nagy stúdiófilm méretében próbálta megvalósítani ugyanezt a szabadságot. Később megtanulta, hogy az ilyen történetekhez sokszor kisebb költségvetés és jóval kevesebb külső elvárás illik.
Ettől még nem kell klasszikussá nyilvánítani a Lány a vízbent
Egy húszéves film újraértékelése könnyen átfordulhat abba, hogy a korábbi kritikákat egyszerűen tévedésnek nyilvánítjuk. A Lány a vízben esetében erre nincs szükség.
A film mitológiája ma is túlmagyarázott lehet, a szabályrendszere gyakran esetlegesnek hat, Shyamalan saját szerepe pedig továbbra is zavarba ejtően önreflexív. A rendező mostani mondata attól érdekes, hogy nem ezeket a hibákat tagadja, hanem azt mondja: éppen ebben a különös keverékben ismeri fel leginkább önmagát.
Talán ezért maradt fontos számára akkor is, amikor közönsége és Hollywood jó része már régen továbblépett rajta. A Lány a vízben nem Shyamalan legprecízebb filmje, és aligha ez lesz az a cím, amellyel valaki először megismeri a munkásságát.
A Lány a vízben mégis sokkal fontosabb állomás Shyamalan pályáján, mint amilyennek 2006-ban látszott. Ebben a filmben már ott vannak azok a személyes és különös ötletek, amelyekhez később egyre makacsabbul ragaszkodott.
