A The Last of Us világának egyik legjobb ötlete éppen az, hogy a szörnyek nem halottak.
Legalábbis nem úgy, ahogy egy klasszikus zombifilmben gondolnánk.
A fertőzöttek emberek, akiknek a szervezetét egy módosult Cordyceps-gomba fokozatosan elfoglalja. Ricky Cambier, az eredeti játék egyik vezető tervezője már 2013-ban hangsúlyozta: ezek az ellenfelek még élnek, miközben a fertőzés lépésről lépésre megváltoztatja a viselkedésüket és végül magát a testüket is.
És éppen ettől annyira kellemetlen az egész.
Egy Runner arcán még fel lehet ismerni az embert. A Clickernél már a gomba szakítja szét a koponyát. A Bloater pedig évek alatt olyan élő páncéllá változik, hogy első pillantásra már alig emlékeztet arra, ami egykor volt.
A folyamat ráadásul nem ér véget itt.
A fertőzötttípusokat eredetileg nem is tervezték
Ma már nehéz elképzelni a The Last of Ust Runner, Stalker vagy Bloater nélkül, pedig a Naughty Dog kezdetben egyáltalán nem tervezett komplett fertőzött-hierarchiát.
Az eredeti elképzelésben lényegében csak az a lény létezett, amelyet később Clickerként ismertünk meg. A fertőzöttek ráadásul eleinte inkább háttérfenyegetésnek számítottak egy olyan történetben, amely elsősorban az emberek közötti konfliktusról szólt.
A probléma a fejlesztés során vált nyilvánvalóvá: túl sok fertőzöttes találkozás került a játékba ahhoz, hogy ugyanazzal az ellenféltípussal újra és újra érdekes maradjon a harc.
A Naughty Dog hivatalos podcastjában Anthony Newman társjáték-rendező később elmondta, hogy meglepően későn, nagyjából tíz-tizenegy hónappal a játék megjelenése előtt választották szét a fertőzötteket négy fő kategóriára:
Runner → Stalker → Clicker → Bloater.
Ez nem pusztán erősségi sorrend lett. A négy ellenféltípus egyúttal azt is megmutatta, hogyan alakítja át fokozatosan a Cordyceps a gazdatestet.
A második játék aztán tovább bonyolította ezt a rendszert.
Runner – amikor még látod az embert
A Runner, vagyis futó a fertőzés korai állapotát képviseli.
Külsőre ezek a lények még nagyrészt emberinek tűnnek. Mozgásuk gyors és agresszív, arcukon azonban már látszanak a fertőzés első jelei, miközben a viselkedésük felett egyre kevesebb kontrolljuk marad.
És talán éppen ezért a Runnerek az egyik legnyugtalanítóbb ellenféltípusok.
A Clickert meglátva az ember már egy szörnyet lát. Egy Runnernél azonban még ott van előtted az az arc, amely néhány nappal vagy héttel korábban beszélgetett, evett, aludt és valakinek a családtagja volt.
A PlayStation hivatalos összefoglalója is úgy írja le a fertőzés folyamatát, hogy a korai szakaszokban a gazdatestek még sokkal emberibbek, majd az állapot előrehaladtával fokozatosan elveszítik humanoid jellegüket.
Ebben a stádiumban még a látás is működik.
Nem sokáig.
Stalker – amikor a fertőzött már vadászni kezd
A következő állomás a Stalker, amely valahol félúton helyezkedik el a Runner és a Clicker között.
A gombás növedékek már megjelennek az arcon és a fejen, a látás fokozatosan romlik, a viselkedés pedig egészen megváltozik. A Runner gyakran egyszerűen nekiront a kiszemelt célpontnak, a Stalker viszont elbújik.
Figyel.
Kerülget.
Majd akkor támad, amikor a legkevésbé szeretnénk.
Ez játékmeneti szempontból is fontos különbség. A Naughty Dog nem egyszerűen egy erősebb Runnert alkotott, hanem olyan ellenfelet, amely más viselkedésre kényszeríti a játékost.
A fertőzés pedig közben tovább dolgozik a testen.
A szemek kezdenek használhatatlanná válni, a gomba egyre nagyobb területet foglal el a fejen, és lassan megszületik a The Last of Us talán legismertebb szörnye.
Clicker – ezért kattog
A Clickert gyakorlatilag lehetetlen összetéveszteni bármivel.
Ekkorra a gomba annyira elburjánzott a fej körül, hogy a fertőzött elveszítette a látását. A koponya és az arc egy részét groteszk, virágszerű gombatelepek takarják, ezért a lénynek más módon kell megtalálnia a zsákmányát.
Innen származik a neve is.
A Clicker kattogó hangokat bocsát ki, majd azok visszaverődését használva érzékeli a környezetét – legalábbis a játék világán belül egyfajta echolokációként működik a képessége. A PlayStation már a játék 2013-as bemutatásakor így írta le az ellenfelet: funkcionálisan vak, ezért hangok segítségével navigál és vadászik.
A Clicker hangja idővel legalább annyira ikonikus lett, mint maga a külseje.
A fejlesztők szándékosan nem egyszerű szörnyhangot akartak. Phil Kovats vezető hangmérnök szerint arra törekedtek, hogy minél több emberi jelleg maradjon a fertőzöttek hangjában. Több színésszel kísérleteztek, míg Misty Lee előadásából kialakult az a jellegzetes kattogás, amelyet ma már néhány másodperc alapján felismernek a rajongók.
És még ennél is rosszabbá válhat a helyzet, ha a gazdatest elég sokáig életben marad.
Bloater – amikor a gomba már páncélt növeszt
A Bloater, vagyis az eredeti játék negyedik fő fertőzötttípusa már egészen más kategória.
A gomba éveken át vastagodik a gazdatesten, és kemény lemezeket hoz létre a bőr felszínén. Ami korábban emberi test volt, abból idővel szinte természetes páncél lesz.
A PlayStation hivatalos anyaga szerint ebben az állapotban a halláson kívül gyakorlatilag eltűnnek az érzékek, miközben a fertőzött sokkal nagyobbá, lassabbá és fizikailag rendkívül erőssé válik. A gombás rétegek valódi páncélként borítják a testet.
Ez egy másik fontos dolgot is elárul a The Last of Us fertőzéséről.
Nem minden fertőzöttből lesz Bloater.
Ehhez nem elég megfertőződni. A gazdatestnek hosszú ideig fenn kell maradnia úgy, hogy a fertőzés tovább fejlődhessen benne. Ezért ritkábbak ezek a lények, mint a Runnerek vagy a Clickerek.
A Bloater azonban még nem feltétlenül a végpont.
A Part II megmutatta, hogy megfelelő körülmények között a Cordyceps ennél is furcsább irányba indulhat.
Shambler – nem egyszerűen az ötödik szint
A Shambler az egyik legérdekesebb újítás a The Last of Us Part II-ben, mert éppen azt mutatja meg, hogy a fertőzés nem feltétlenül ugyanazt az utat járja be minden gazdatestben.
Külsőre hasonlít a Bloaterhez, de közel sem ugyanúgy működik. A testén lévő gombás pustulákból maró, savas gőzt képes kibocsátani, amely veszélyessé teszi a közelében tartózkodást.
Neil Druckmann szerint a Naughty Dog kifejezetten nem akart új fertőzöttet létrehozni pusztán azért, mert egy folytatásban „kell valami új”. A fejlesztők ezért arra kerestek magyarázatot, hogyan hozhat létre a környezet és az eltelt idő eltérő mutációkat.
Ez nagyon fontos a fertőzés megértéséhez.
A Shambler tehát nem feltétlenül Bloater 2.0, és nem biztos, hogy minden fertőzött életútjának következő állomása. Inkább egy alternatív mutáció, amelyet a környezeti körülmények is befolyásolnak.
A The Last of Us fertőzési „fája” ezért nem egészen olyan, mint egy videojátékos fejlődési rendszer, ahol minden Runnerből előbb-utóbb Stalker, minden Stalkerből Clicker, végül pedig Bloater lesz.
A természet – még egy kitalált apokalipszisben is – ennél kaotikusabb.
Erre pedig nincs jobb bizonyíték a Rat Kingnél.
Rat King – több emberből lett egyetlen szörny
Ha a Bloater azt mutatja meg, mire képes a gomba egyetlen testtel, akkor a Rat King azt, hogy mi történhet, ha több fertőzött évtizedeken keresztül gyakorlatilag egymásba nő.
Abby Seattle egyik kórházának lezárt alagsorában találkozik vele a Part II-ben. A helyszín a város járványának egyik legkorábbi gócpontja volt, ezért az ott rekedt fertőzöttek között olyanok is lehettek, akik évtizedek óta a Cordyceps fogságában voltak.
A Rat King nem egyetlen ember.
Több fertőzött összeolvadt tömege.
Neil Druckmann a Naughty Dog hivatalos podcastjában elmondta, hogy az ötlet a valódi „rat king” jelenségből származott. Így nevezik azt a ritka és bizarr esetet, amikor több patkány farka összegabalyodik vagy összetapad, és az állatok egyetlen groteszk csomóként kötődnek egymáshoz.
A fejlesztők lényegében feltették a kérdést: mi lenne, ha ugyanez történne a fertőzöttekkel?
Druckmann szerint a seattle-i kórház „ground zero” jellege adta az ötlet narratív alapját. A régóta összezárt testekből egy hatalmas, összenőtt organizmus alakult ki, amely egyszerre idézi a The Last of Us testhorrorját és a klasszikus túlélőhorror-játékok bossfightjait.
A Rat King tehát nem a fertőzés „hatodik szintje”.
Sokkal inkább egy különleges körülmények között létrejött biológiai rémálom.
De mit csinál valójában a Cordyceps?
A The Last of Us egyik zseniális húzása az volt, hogy nem teljesen a semmiből találta ki az apokalipszist.
A természetben valóban léteznek olyan gombák, amelyek képesek rovarok viselkedését megváltoztatni.
Az egyik legismertebb példa az Ophiocordyceps nemzetséghez kötődik. Bizonyos fajai hangyákat fertőznek meg, majd a fertőzött rovar viselkedése drámaian megváltozik.
A megfertőzött hangya elhagyhatja a kolóniáját, céltalanul mozogni kezd, majd olyan növényi felületre mászik, ahol a környezet kedvez a gombának. Végül ráharap a levélre vagy ágra – ezt nevezik „death gripnek” –, meghal, majd később a gomba termőteste kinő a tetemből és spórákat szór a környezetbe.
Ha ez ismerősnek hangzik, az nem véletlen.
A The Last of Us alkotói ezt az elképesztő természetes jelenséget vitték tovább egyetlen hátborzongató kérdéssel:
mi történne, ha egy hasonló gomba az embert is képes lenne megfertőzni?
A valódi zombigomba még az agyat sem feltétlenül támadja meg
Itt azonban a valóság meglepőbb, mint a leegyszerűsített „gomba átveszi az agy irányítását” történet.
A kutatások során a tudósok részletesen megvizsgálták az Ophiocordyceps által fertőzött hangyákat, és arra jutottak, hogy a gomba hatalmas hálózatot épít ki a gazda testében és az izmok körül, miközben magát az agyat nem feltétlenül inváziózza. Az amerikai National Institute of General Medical Sciences összefoglalója szerint a gomba a fertőzött hangya izomzatát behálózza, miközben az agy fizikailag érintetlen maradhat.
Hogy pontosan milyen kémiai és idegrendszeri mechanizmusokon keresztül irányítja a gazda viselkedését, ma is kutatási terület.
Ez egyben megmutatja, hogy a valódi biológia mennyire összetett.
A zombihangya tényleg létezik.
A folyamat viszont nem úgy működik, hogy a gomba egyszerűen „beköltözik az agyba és átveszi a joystickot”.
Megtörténhetne ugyanez emberekkel?
Jelenlegi tudásunk szerint nem úgy, ahogy a The Last of Usban látjuk.
A gombák természetesen okozhatnak súlyos, akár halálos emberi fertőzéseket. Candida-, Aspergillus-, Cryptococcus- és más gombafajok valódi betegségeket okoznak, különösen legyengült immunrendszer esetén.
De az Ophiocordyceps-fajok egészen más történetet jelentenek.
Ezek a paraziták rendkívül specializált gazdakapcsolatokhoz alkalmazkodtak. Egy hangya megfertőzésére és manipulálására kialakult gombának nem elég egyszerűen „átugrania” az emberre. Túl kellene élnie az emberi test hőmérsékletét, át kellene jutnia a szervezet védelmi vonalain, emberi szöveteken kellene növekednie, és túl kellene járnia az immunrendszerünk eszén.
A magas testhőmérséklet különösen komoly akadály. Egy nagyszabású vizsgálat több mint 4800 gombatörzs hőtűrését elemezve arra jutott, hogy 30 Celsius-fok felett minden egyes további fok nagyjából hat százalékkal csökkentette azoknak a vizsgált gombáknak az arányát, amelyek még növekedni tudtak.
Az emberi szervezet ezért sokkal rosszabb otthon a legtöbb gomba számára, mint egy rovar.
Ehhez jön a veleszületett és adaptív immunrendszerünk. A szakirodalom szerint egy emberi szervezetet sikeresen megfertőző gombának egyszerre kell képesnek lennie testhőmérsékleten növekedni, bejutni a szövetekbe, tápanyagként használni azokat és ellenállni az immunválasznak. A gombafajok túlnyomó többsége erre egyszerűen nem alkalmas.
Joelnek és Ellie-nek tehát egyelőre nem kell tartalék gázálarcot készítenünk.
A The Last of Us igazi trükkje nem az, hogy tudományosan pontos
A Cordyceps-apokalipszis természetesen fikció.
Az emberből nem lesz néhány hét alatt Clicker, nem épül körénk gombapáncél, és semmi nem utal arra, hogy valós Ophiocordyceps-fajok embereket változtatnának zombiszerű ragadozókká.
Mégsem érezzük teljesen lehetetlennek.
És talán ebben rejlik a The Last of Us fertőzöttjeinek valódi ereje.
A Naughty Dog nem egy egyszerű zombivírust talált ki. Fogott egy valós természeti jelenséget – egy élőlényt, amely ténylegesen megváltoztatja egy másik állat viselkedését –, majd néhány lépéssel továbbgondolta.
Mi lenne, ha minket is képes lenne megfertőzni?
Mi lenne, ha évekig növekedne bennünk?
És mi lenne, ha végül már szinte semmi nem maradna belőlünk – csak egy test, amelyet egy másik organizmus használ a saját túléléséhez?
A Clicker kattogása talán ezért sokkal nyugtalanítóbb egy átlagos zombihörgésnél.
Mert bár a The Last of Us szörnyei nem léteznek, az ötlet, amelyből megszülettek, nagyon is ott növekszik a valódi erdőkben.
- PlayStation – Discover The Last of Us: a fertőzötttípusok hivatalos összefoglalása.
- Naughty Dog – The Last of Us Podcast, Episode 1: hogyan született meg a Runner–Stalker–Clicker–Bloater rendszer.
- Naughty Dog – The Last of Us Podcast, Episode 7: a Rat King eredete és a seattle-i kórház „ground zero” koncepciója.
- PlayStation Blog – Neil Druckmann discusses The Last of Us Part II: a Shambler és az eltérő mutációk magyarázata.
- Annual Review of Microbiology / PubMed: az Ophiocordyceps hangyák viselkedését manipuláló működéséről.
- American Society for Microbiology / PMC – Fungi that Infect Humans: arról, milyen akadályokat kell leküzdenie egy gombának ahhoz, hogy emberi kórokozóvá váljon.
