Van abban valami furcsa, amikor az ember tizenöt év után bezár egy oldalt, amelynek a története közben összenőtt a saját életével. Nem egyszerűen lekapcsolsz egy domaint vagy abbahagyod a publikálást. Ott marad mögötte több tízezer cikk, rengeteg átdolgozott éjszaka, premier, vita, kritika, sikerült és kevésbé sikerült ötlet, és egy csomó ember, aki hosszabb-rövidebb ideig veled együtt várta a következő filmet vagy sorozatepizódot.
Nekünk ilyen volt a Filmsor. 2009-ben indult, amikor még egészen más internetet használtunk, és egészen másképp fogyasztottuk a filmeket és sorozatokat is. A Netflix még nem jelentette azt Magyarországon, amit ma, streamingháborúról nem beszéltünk, a sorozatok új részeit sokszor az amerikai televíziós premier után vadásztuk le, majd vártuk hozzájuk a feliratot. Közben a Facebook éppen elkezdte felfalni az internetet, a Google pedig még egészen más szabályok alapján küldte az olvasókat a weboldalakra.
A Filmsor mindezt végigélte velünk. Volt időszak, amikor naponta tízezrek olvasták, és volt olyan is, amikor már minden egyes hónapért külön meg kellett küzdenünk. A végén pedig nem győztünk.
A lelkesedés önmagában nem fizeti ki a számlákat
Erről fölösleges romantikus történetet gyártani. A Filmsor nem azért állt le, mert meguntuk a filmeket, elfogytak a témák vagy már nem érdekelt minket, merre tart a sorozatok világa. Azért állt le, mert egy független oldal működtetésének vannak nagyon is prózai költségei, és egy idő után a számok már nem működtek.
Lehet szeretni egy projektet, lehet rengeteg időt és energiát beletenni, de ettől még nem lesz automatikusan fenntartható. Egy ponton nekünk is el kellett fogadnunk, hogy a Filmsort abban a formában már nem tudjuk továbbvinni. Ez fájt, nemcsak azért, mert sok munkánk volt benne, hanem mert
az ember hajlamos azt hinni, hogy ha valamit elég régóta csinál, az majd egyszerűen mindig létezni fog.
Nem így történt. A Filmsor eltűnt, mi pedig elhallgattunk, de közben nem szűntünk meg ugyanúgy figyelni mindenre, ami miatt annak idején belekezdtünk.
Aztán kiderült, hogy nem maga az oldal hiányzik a legjobban
A »szünet« alatt egyre világosabb lett, hogy nem a domain hiányzik. Nem a WordPress adminfelülete, nem a látogatottsági grafikon, és még csak nem is az a megszokott érzés, amikor reggel megnyitjuk a szerkesztőfelületet, és elkezdjük összeszedni, mi történt az elmúlt néhány órában.
Az hiányzott, hogy legyen miről beszélni. Hogy kijön egy film, és azonnal van róla véleményünk. Hogy találunk egy régi forgatási történetet, aminek muszáj utánamenni. Hogy felbukkan egy új sorozat, amelyről mindenki beszél, mi pedig már azon gondolkodunk, mi az a részlet, amelyről még senki nem írt rendesen.
Hiányoztak a viták is. Azok a helyzetek, amikor valaki teljesen mást gondol egy filmről, mint mi, és ettől nem ellenségek leszünk, hanem elindul egy beszélgetés arról, hogy ő miért látta egészen máshogy ugyanazt a történetet.
Ezeket nem lehetett egyszerűen kikapcsolni a Filmsor szervereivel együtt. Így jutottunk el a GYEEK-ig.
Nem akartam újraindítani a Filmsort
Amikor eldőlt, hogy újra belevágok, nem a Filmsort akartam feltámasztani. Annak megvolt a maga története, a jó és rossz időszakaival együtt, és szerintem jobb is, ha úgy marad meg, ahogy volt. Nem egy régi oldalt akartam új névvel folytatni, hanem újra csinálni azt, amit igazán hiányoltam belőle. Másképp fogalmazva: helyrehozni, amit elrontottam.
Mert közben rá kellett jönnöm, hogy ezt nem nagyon tudom elengedni. Ha megnézek egy filmet, néhány perccel később már azon gondolkodom, mit lehetne róla írni. Ha találok egy érdekes történetet egy forgatásról, elkezdek utánanézni. Ha egy sorozatban történik valami váratlan, érdekel, mások hogyan látták. Néha még az is elég, hogy eszembe jut egy régi film, és máris ott tartok, hogy húsz megnyitott böngészőlappal próbálom kideríteni, igaz-e egy történet, amit évekkel korábban hallottam róla.
Valószínűleg ezért született meg végül a GYEEK is. Nem azért, mert az internetnek feltétlenül szüksége volt még egy filmes oldalra, hanem mert nekem hiányzott egy hely, ahová ezeket a dolgokat megírhatom.
Mindig a beszélgetés volt benne a legjobb
A Gépnarancsból és a Filmsorból sem elsősorban a megjelent cikkek számára emlékszem. Sokkal inkább azokra a beszélgetésekre, amelyek egy-egy film vagy sorozat körül kialakultak. Sokszor már a szerkesztőségen belül sem értettünk egyet abban, hogy valami zseniális vagy rettenetes, működik-e egy befejezés, jól döntött-e egy szereplő, vagy éppen teljesen mást néztünk-e ugyanazon a vásznon. És éppen ez volt benne az egyik legjobb.
Soha nem éreztem problémának, ha valaki egészen mást gondolt egy filmről, mint én. Sokkal érdekesebb volt megérteni, miért látja másképp. Néha meggyőztük egymást, máskor egyáltalán nem, de éppen ezekből a vitákból lett az egész több annál, hogy megírjuk, milyen előzetes érkezett aznap.
Ezt az érzést szeretném visszahozni a GYEEK-re is. Nem valamiféle kötelező szerkesztőségi álláspontot, hanem kíváncsiságot. Lehessen szeretni valamit, amit más utál, lehessen vitatkozni egy kritikával, és lehessen egy filmről azért is beszélni, mert tíz évvel a premier után egyszer csak eszünkbe jutott róla valami érdekes.
Talán ez az egész ennél nem is bonyolultabb
A GYEEK ezért nekem elsősorban szerelemprojekt. Pontosan tudom már, hogy egy ilyen oldal működtetéséhez a lelkesedés önmagában kevés – a Filmsor ezt elég alaposan megtanította –, de azt is tudom, hogy nélküle az egésznek semmi értelme.
Továbbra is ugyanaz tud felvillanyozni, mint régen: egy váratlanul jó film, egy sorozat, amelyről muszáj beszélni, egy elfeledett forgatási történet, egy apró részlet, amelyből egyszer csak egész cikk lesz. És ugyanúgy bosszant, ha valami rossz, ha egy történetben kihagynak egy ziccert, vagy ha mindenki ugyanazt ismétli róla anélkül, hogy bárki egy pillanatra is megállna gondolkodni rajta.
Tulajdonképpen ebből állt össze a GYEEK. Abból, hogy mindez még mindig érdekel. Talán túlságosan is.
A Filmsort nem lehet és nem is akarom újracsinálni. Az része marad annak, ahogyan idáig eljutottam. A GYEEK pedig annak a bizonyítéka helyett, hogy bármit is jobban tudnék, inkább annak az egyszerű jele, hogy még mindig ugyanúgy szeretek filmekről és sorozatokról írni, mint amikor elkezdtem.
És egyelőre ez bőven elég ok arra, hogy folytassam.
