Van valami különösen bosszantó abban, amikor egy sorozatnak minden eszköze megvan ahhoz, hogy kiváló legyen, mégis saját magának nehezíti meg a dolgát. A Nocturne pontosan ilyen produkció. Kiváló színészek, hátborzongató alaphelyzet, kegyetlen sorozatgyilkos és egy múltja elől menekülő nyomozó – ennél többre papíron nincs is szükség egy igazán emlékezetes bűnügyi thrillerhez.
Az Apple TV új sorozata, a Nocturne azonban láthatóan nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen jó krimi legyen. Minden képkockájával azt szeretné bizonyítani, hogy a presztízstelevíziózás következő nagy dobását látjuk. Csakhogy a gondosan megkomponált képek mögött időnként eltűnnek azok az emberek, akik miatt az egész történetnek jelentősége lenne.
A törvény nevében árnyékában könnyű eltévedni
A Nocturne mögött Rowan Joffé és John Hlavin áll, az alapanyagot pedig Lars Kepler (Alexander és Alexandra Ahndoril) svéd szerzőpárosának regényei szolgáltatják. A homokember címre hallgató regény kegyetlen sorozatgyilkosa, Jurek Walter önmagában is olyan figura, akire érdemes lenne egy egész sorozatot építeni. Stephen Graham szerepeltetése pedig már az első pillanattól jelzi, hogy a készítők nem aprózták el a dolgot.
A történet ezúttal nem Svédországban, hanem Pennsylvania nyomasztó kisvárosi világában játszódik. Jonah Lynn (Liev Schreiber) egykori katona és gyilkossági nyomozó, aki Philadelphiából menekült a látszólag békésebb vidékre, ám Jurek Walter személyében olyan ellenféllel találkozott, aki a magánéletét is darabokra törte. A férfi már rács mögött van, de amikor egyik eltűntnek hitt áldozata váratlanul életben előkerül, világossá válik, hogy a rémálom korántsem ért véget.
A nyomozás újraindul, az idő pedig egy másik eltűnt áldozat ellen dolgozik. Lynn egykori pártfogoltja, Saga Bauer FBI-ügynök (Zazie Beetz) vállalja a legveszélyesebb feladatot: közel kell kerülnie Walterhez, hogy kiderüljön, mit tud a még mindig fogságban lévő áldozatról. A történet egyik legizgalmasabb kérdése így már nem pusztán az, hogy ki követte el a bűncselekményeket, hanem hogy meddig hajlandó elmenni egy nyomozó az igazságért.
A sorozat óhatatlanul eszünkbe juttatja A törvény nevében első évadát, és ez meglehetősen veszélyes összehasonlítás. Nic Pizzolatto HBO-s krimije ugyanis nem attól vált műfaji mércévé, hogy minden jelenete nyomasztó volt, hanem attól, hogy a nyomozás mögött valódi emberi romlottság, megszállottság és erkölcsi bizonytalanság húzódott meg. A Nocturne ugyanezt a súlyt keresi, de néha mintha jobban érdekelné, hogyan néz ki a sötétség, mint az, hogy mit tesz az emberekkel.
Amikor már a világítás is Oscar-díjra pályázik
A Nocturne egyik legnagyobb gyengesége paradox módon a látványvilága. A sorozat technikailag gondosan kidolgozott, képei szinte kivétel nélkül tudatosan megkomponáltak, ám ez a precizitás nem mindig válik a történet előnyére. A nyers, kellemetlen és emberközeli helyzeteket olyan fényesre csiszolt vizuális világ veszi körül, hogy időnként inkább egy drága reklámfilmre emlékeztetnek, mint egy kegyetlen nyomozásra.
A különleges optikai megoldások, az elmosódó hátterek és a gondosan beállított világítás önmagukban természetesen nem jelentenek problémát. Akkor válnak azzá, amikor már nem a történetet szolgálják, hanem folyamatosan saját fontosságukat hangsúlyozzák. Egy ilyen krimiben a képi világnak időnként engednie kellene, hogy a szereplők egyszerűen csak létezzenek a térben, minden különösebb esztétikai mutatvány nélkül.
A párbeszédek hasonló betegségtől szenvednek, legalábbis a nyitóepizódokban. A szereplők időnként úgy beszélnek, mintha pontosan tudnák, hogy mondataikat egyszer még egy rangos televíziós díjátadó montázsában fogják idézni. Csakhogy a valódi emberek, különösen a traumák által megtépázott emberek, ritkán fogalmaznak állandóan ilyen patikamérlegen kimért mondatokban.
Pedig egy sorozatgyilkosos történetnek nem kell minden percben emlékeztetnie bennünket arra, hogy mennyire komoly. Elég lenne hagyni, hogy a helyzetek, a hallgatások és a szereplők közötti feszültség megtegye a magáét. A Nocturne legjobb pillanatai éppen azok, amikor végre lemond erről a kényszeres bizonyításról.
Bill Camp megmutatja, hogyan kell ezt csinálni
A színészgárdára aligha lehet panasz. Liev Schreiber pontosan azt a megviselt, sokat látott nyomozót hozza, akit egy ilyen történettől várunk, miközben képes érzékeltetni a figura korábbi veszteségeinek súlyát. Jonah Lynn nem különösebben eredeti karakter, de Schreiber jelenléte elegendő ahhoz, hogy a nyomozó múltja és döntései valódi jelentőséget kapjanak.
Stephen Graham Jurek Walter szerepében eleve hálásnak nem nevezhető feladatot kapott. Egy olyan gyilkost kell megformálnia, akinek fenyegetését a történet jelentős részében nem a fizikai jelenléte, hanem a másokra gyakorolt hatása teremti meg. Graham személyében erre olyan színészt találtak, akinek nincs szüksége látványos gesztusokra ahhoz, hogy kellemetlen érzést keltsen.
A legemlékezetesebb alakítást azonban Bill Camp nyújtja Dave Ellison szerepében. Camp pontosan érti, amit a sorozat többi része néha elfelejt: egy egyszerű, természetesen elmondott mondat sokszor többet ér, mint három perc gondosan fényképezett szenvedés. A helyi seriff száraz humora, hétköznapi gesztusai és emberi reakciói valóságot csempésznek abba a világba, amely időnként túlságosan is tudatában van saját filmes nagyszerűségének.
Zazie Beetz Saga Bauer szerepében szintén kulcsfontosságú a történet működéséhez. A Walter közelébe kerülő FBI-ügynök szála ugyanis olyan közvetlen veszélyérzetet teremt, amelyre a sorozatnak szüksége van, amikor a nyomozás körüli személyes drámák túlságosan elnyúlnak. A szereplők közötti kapcsolatok fokozatosan megerősödnek, és ezzel együtt a történet is egyre biztosabban talál rá a saját ritmusára.
A Nocturne végül megtalálja önmagát – csak túl sokáig keresi
A kezdeti bizonytalanságok után a Nocturne érezhetően összeszedi magát. A rejtély fokozatosan kibontakozik, az alakítások egyre több teret kapnak, és a történet végre képes arra koncentrálni, ami kezdettől fogva a legnagyobb erőssége volt: a nyomozók és a sorozatgyilkos közötti pszichológiai játszmára. Ahogy a történet egyre inkább a szereplőkre és a köztük feszülő konfliktusokra koncentrál, a korábban túlságosan mesterkéltnek ható világ is kezd élettel megtelni.
Mindez azonban nem teszi semmissé a korábbi hibákat. A túlkomponált látvány, a helyenként nehézkes párbeszédek és a presztízsdrámákra jellemző önfontoskodás végig ott kísért a történetben. Az alkotók mintha túlságosan tartottak volna attól, hogy egy egyszerűen, hatásosan elmesélt krimi nem elegendő a mai streamingversenyben.
Pedig éppen az ellenkezője igaz. A Nocturne akkor a legerősebb, amikor nem próbálja felülmúlni A törvény nevében örökségét, és nem akar minden jelenetében új mércét állítani a televíziós történetmesélésben. Amikor egyszerűen hagyja, hogy Schreiber, Graham, Beetz és különösen Camp elvégezzék azt, amiért leszerződtették őket.
Az Apple TV így is figyelemre méltó, az átlagos bűnügyi sorozatoknál jóval izgalmasabb thrillert készített. A Nocturne valódi tragédiája azonban az, hogy a kiválósághoz szükséges összes hozzávaló ott volt a készítők kezében, ők pedig annyira gondosan akarták összerakni őket, hogy majdnem elfelejtettek valódi életet lehelni a történetbe. A legjobb krimiknél a gyilkosnak kell tartania attól, hogy a nyomozók túl sok mindent megtudnak. Itt néha a rendezőknek kellett volna attól tartaniuk, hogy túl sok mindent megmutatnak.
A Nocturne első két része október 30-tól magyar felirattal nézhető az Apple TV-n, a további epizódok hetente érkeznek. Az első évad összesen 10 részes, a fináléra december 25-én kerül sor.
(Megjegyzés: ez a bejegyzés affiliate linket tartalmaz. Amennyiben egy ilyen linken keresztül vásárlás vagy előfizetés történik, a GYEEK jutalékban részesülhet. Az affiliate kapcsolat nem határozza meg véleményünket, értékelésünket vagy azt, hogy egy adott művet ajánlunk-e.)
Az ítélet
JóA Nocturne erős színészgárdája és nyomasztó alaphelyzete többet érdemelne a látványosan túlstilizált rendezésnél. Amikor a sorozat hagyja érvényesülni a szereplőit, végre megmutatja, milyen kiváló krimi lehetne.
Ami működik
- Bill Camp természetes, hiteles alakítása
- Liev Schreiber és Stephen Graham feszült színészi jelenléte
- A nyomozás és a sorozatgyilkos közötti pszichológiai játszma
Ami kevésbé
- A túlstilizált képi világ elnyomja az emberi drámát
- A nyitóepizódok mesterkélt, túlmagyarázó párbeszédei
- A történet nehézkesen talál rá saját ritmusára
