Ebbe az erdőbe belépni könnyű. Kijutni már más kérdés.
Van valami egészen elragadó abban, amikor egy animációs film nem azzal akar lenyűgözni, hogy a számítógép hány milliárd levelet tud egyszerre mozgatni. A Wildwood – A tiltott vadon inkább fogja a néző kezét, bevezeti egy gondosan felépített erdőbe, majd szinte hallani engedi, ahogy a háttérben valaki hónapokon át apró ágakat, tollakat és arcokat igazgatott. A LAIKA-nál még a varázslat is kétkezi munka – és ettől valahogy sokkal varázslatosabb.
A történet akkor kezdődik igazán, amikor Prue McKeel kisöccsét, Macet varjak ragadják el, és a lány a tiltott vadon mélyére indul, hogy visszahozza. Curtis is vele tart, a két gyerek pedig hamar rájön, hogy az erdő nem egy kedves, beszélő állatokkal berendezett mesepark. Itt a különböző közösségek, titkok és fenyegetések között a jó szándék önmagában körülbelül annyit ér, mint egy esernyő egy viharmadár ellen.
A Wildwood egyik legnagyobb öröme, hogy nem kezeli porcelánfiguraként a fiatal nézőit. A veszélynek súlya van, a döntéseknek következményük, és a sötétséget nem kapcsolják fel minden alkalommal, amikor a történet kezd kényelmetlenné válni. Ez az a mese, amelyik nemcsak megmutatja a szörnyet az ágy alatt, hanem megkérdezi, miért voltunk olyan biztosak benne, hogy nincs ott.
Minden fűszál mögött ott egy megszállott ember
A LAIKA animációjára könnyű rásütni, hogy gyönyörű, de ez a szó itt szinte sértően kevés. A figurák ruhájának esése, az arcokon átsuhanó apró rezdülések, a különös erdei építmények és a fények együtt olyan tapintható világot teremtenek, amelyben az ember önkéntelenül is meg akar érinteni egy mohás fatörzset. Aztán eszébe jut, hogy a következő pillanatban talán valami kiugrik mögüle.
Az animációs stúdiók többsége ma arra törekszik, hogy eltüntesse a munka nyomait: minden legyen gördülékeny, csillogó és hibátlanul steril. A LAIKA pont az ellenkezőjétől izgalmas. A stop-motion képkockáiban ott lüktet a fizikai anyag ellenállása, az a különös érzés, hogy valaki ezt az egész lehetetlen világot valóban felépítette. Mintha egy egész erdőnyi makettet megszállt volna az élet, és senki sem szólt volna a készítőknek, hogy ideje abbahagyni.
A Wildwood nem egyszerűen technikai erődemonstráció. A kézzel létrehozott környezet szorosan hozzátartozik ahhoz, ahogyan a történet a természetről és az ismeretlentől való félelemről beszél. Ez az erdő nem háttérkép, amely mögé fel lehet húzni még egy digitális díszletet; eleven, kiszámíthatatlan szereplője a mesének.
A gyerekmese itt nem jelent biztonsági övet
A legjobban talán mégis az tetszett, hogy a film nem próbálja a családi fantasy minden sarkát kipárnázni. A szereplők néha valóban rémisztő helyzetekbe kerülnek, a történet pedig nem szégyelli, hogy a varázslatnak lehet csúnya, fenyegető oldala is. A Wildwood időnként közelebb merészkedik a sötét mesékhez, mint amit az ember egy kedvesen rajzolt plakát alapján várna.
Ez különösen a végjátékban válik nyilvánvalóvá. A finálé nem egyszerűen nagyobb és hangosabb akar lenni a korábbi jeleneteknél: valódi veszélyérzetet és érzelmi súlyt pakol a látvány mögé. A LAIKA mintha azt üzenné, hogy a gyerekeknek szánt kalandnak nem kötelessége mindig udvariasan mosolyogni. Néha az a dolga, hogy egy kicsit megijesszen – és utána hagyjon valamit, amin még hazafelé is gondolkodunk.
Persze ekkora sötétségben könnyű szem elől veszíteni a történet egyszerűbb örömeit. A film akkor a legjobb, amikor Prue elszántsága és az erdő lakóinak furcsa belső logikája egymásnak feszül. Ezekben a pillanatokban nincs szükség világvége-hangulatra: elég egy jó karakter, egy különös helyzet és néhány tökéletesen időzített mozdulat.
Egy csodálatos világ, amely néha túl sokáig bolyong önmagában
A Wildwood azonban nem mentes a fantasyk régi betegségeitől. Akadnak ismerős fordulatok, amelyeknél az ember jóval előbb sejti, merre vezet az ösvény, mint a szereplők. És amikor a film újra meg újra megáll megmutatni, milyen gazdag világot épített, néha úgy éreztem, a történet is leült egy fatönkre megcsodálni a díszletet.
Ez a két óra tizenkét perces kalandnak nem tesz mindig jót. Bizonyos részek feszesebben is működhetnének, néhány magyarázat pedig kevesebb szóval is célba érne. A gond nem az, hogy a LAIKA túl sokat álmodott, hanem hogy olykor minden álmát egyszerre akarja a vászonra préselni. Pedig ebben az erdőben bőven akad annyi csoda, hogy nem kell mindegyiket külön reflektorral megvilágítani.
Mégis nehéz haragudni rá. Egy olyan animációs mezőnyben, ahol a biztonságos folytatások és a gondosan kimért formulák gyakran uralkodnak, a Wildwood legalább mer furcsa, komor és egy kicsit túlságosan ambiciózus lenni. Még a hibáiban is több fantázia van, mint számos hibátlanul összerakott, de öt perccel később elfelejtett produkcióban.
És ezért szeretném, ha ezt a filmet minél többen mozivásznon látnák. Nem csupán azért, mert minden apró részlete megérdemli a nagy méretet, hanem mert ritka élmény, amikor egy animációs világ ennyire láthatóan emberek képzeletéből és keze munkájából születik. A Wildwood – A tiltott vadon néha eltéved a saját erdejében, de olyan elképesztő helyeken bolyong, hogy örömmel tévedtem el vele.
A Wildwood – A tiltott vadon október 29-től látható a magyar mozikban, minden korosztálynak jó szívvel ajánlom.
Az ítélet
Nagyon jóA LAIKA kézzel épített erdeje egyszerre lenyűgöző és nyugtalanító; a Wildwood mer sötét és különös lenni, még ha időnként el is téved saját világépítésének ösvényein.
Ami működik
- Tapintható részletgazdagságú, kézzel készített stop-motion látványvilág
- Merészen sötét, valódi veszélyérzetet teremtő családi fantasy
- Az erdő önálló szereplővé váló, fantáziadús világa
Ami kevésbé
- A világépítés időnként megtöri a kaland lendületét
- Ismerős, előre kiszámítható fantasyfordulatok
- A túlmagyarázott részek és az elnyújtott játékidő lazítják a történet ritmusát
