Kilenc rövid epizód, egy sor ismert színész hangja és szinte semmi hagyományos képi világ. Fede Álvarez Calls című sorozata telefonbeszélgetésekből épít fel egy egyre nyugtalanítóbb sci-fi rejtélyt, és közben arra kényszerít, hogy a legijesztőbb képeket mi magunk rakjuk össze.
A Calls ma is elérhető az Apple TV magyar kínálatában, eredeti angol hangsávval és magyar felirattal. A 2021-ben bemutatott évad kilenc rövid részből áll, amelyek első pillantásra különálló telefonhívásoknak tűnnek, de fokozatosan egy nagyobb történet darabjaivá válnak.
Már maga az alapötlet is furcsán hangzik egy olyan szolgáltatáson, amely 4K-s képpel, Dolby Visionnel és látványos presztízssorozatokkal próbálja a tévé elé ültetni a nézőt. A Calls ezzel szemben szinte mindent elvesz a hagyományos televízióból, amit látványnak neveznénk, és éppen ebből csinál előnyt.
Egy sorozat, amelyben a kép szinte eltűnik
A képernyőn nem látjuk a színészeket, a helyszíneket vagy a történet legdrámaibb pillanatait. Nevek, feliratok, vonalak, hullámformák és absztrakt animációk jelzik, ki beszél, honnan érkezik a hang, és hogyan kezd egy hétköznapinak tűnő telefonbeszélgetés egyre furcsább irányba fordulni.
Fede Álvarez a bemutató idején arról beszélt a TheWrapnak, hogy kifejezetten olyan történeteket keresett, amelyek nem lennének jobbak attól, ha a néző mindent látna. Szerinte több epizód esetében éppen az rontaná el a hatást, ha a telefon másik végén történő eseményeket hagyományos jelenetként mutatnák meg.
A formátum nem teljesen új: a sorozat Timothée Hochet francia Calls című szériájának alapötletét dolgozza át. Álvarez azonban nem egyszerűen újrajátszotta az eredeti történeteket, hanem saját epizódokat és jóval hangsúlyosabb vizuális nyelvet épített a telefonhívások köré.
A telefonhívásokból lassan összeáll valami nagyobb
A Calls az elején könnyen antológiának tűnhet. Új hangok, új problémák és új, megmagyarázhatatlannak látszó események érkeznek, miközben az epizódok jellemzően tizenöt-húsz perc körül maradnak, így egyik történetnek sincs ideje kényelmesen elnyújtózni.
A rövidség azonban nem jelenti azt, hogy a részek egyszerű csattanóra épülnek. Apró ismétlődések, időpontok, nevek és furcsa egybeesések kezdenek visszatérni, és egy ponton világossá válik, hogy a telefonbeszélgetések nem véletlenül kerültek egymás mellé.
Ennél többet kár lenne elárulni. A Calls egyik legjobb tulajdonsága ugyanis az, hogy a néző ugyanúgy próbál rendet tenni a hangokból érkező töredékek között, ahogyan a szereplők próbálják megérteni, mi történik velük.
Ehhez a hangdizájn legalább olyan fontos, mint a párbeszédek. Egy szakadozó kapcsolat, háttérzaj, hirtelen csend vagy rossz pillanatban megszakadó hívás itt ugyanazt a feladatot kapja, amelyet egy hagyományos thrillerben a kamera mozgása vagy a vágás végezne.
A sztárokat halljuk, de egyszer sem kell látnunk őket
A szereplőgárda első ránézésre szinte túl nagy ehhez a minimalista ötlethez. Lily Collins, Karen Gillan, Aaron Taylor-Johnson, Riley Keough, Pedro Pascal, Rosario Dawson, Nick Jonas, Aubrey Plaza, Stephen Lang, Clancy Brown és Jennifer Tilly is hallható a kilenc epizódban.
A nevek azonban nem egyszerű díszek a stáblistán. Mivel nincs arc, amelyből leolvashatnánk a félelmet vagy a bizonytalanságot, minden a hangon múlik: egy elharapott mondaton, egy levegővételen, azon, hogy valaki megpróbál-e nyugodtnak hangzani, miközben pontosan halljuk, hogy már rég nem az.
Ez különösen furcsa helyzetet teremt az ismert színészekkel. Pedro Pascalt vagy Aubrey Plazát könnyű felismerni, de a megszokott filmes jelenlétükből szinte semmit nem kapunk; a sorozat arra kényszerít, hogy a hangjukból építsünk fel magunknak egy olyan jelenetet, amelyet soha nem mutat meg.
A képernyőn alig történik valami – mégis Emmyt kapott érte
A minimalista képvilág ettől még nem egyenlő azzal, hogy a vizuális oldal lényegtelen. A vonalak, hullámok, színek és tipográfiai elemek folyamatosan reagálnak a beszélgetésekre, és amikor a történetek kezdenek szétesni, a képernyő rendje is velük együtt változik.
A megoldás annyira tudatosan felépített volt, hogy a Television Academy 2021-ben Emmy-díjjal jutalmazta a Callst kiemelkedő motion design kategóriában. Vagyis éppen az a sorozat kapott vizuális elismerést, amelynek alapötlete szerint szinte semmit sem kell megmutatnia.
Ez jól illik ahhoz, ahogyan az Apple TV több sorozata kezeli a képi identitást. A Különválás, a Pacsinkó vagy az Utolsó befutók főcíme teljesen más eszközökkel dolgozik, de ugyanazt bizonyítja: néhány percnyi vizuális forma akkor is önálló élménnyé válhat, ha nem klasszikus történetmesélés történik benne.
Miért érdemes öt évvel később elővenni?
Az Apple TV katalógusában ma már rengeteg látványosabb és könnyebben eladható sorozat van. Az Utolsó befutók hagyományos kémdrámaként működik, a Különválás külön világot épít, a Calls viszont továbbra is olyan, mintha valaki egy rádiójátékot, egy podcastot és egy képernyővédőt gyúrt volna össze egy sci-fi thriller kedvéért.
Éppen ezért könnyű átsiklani fölötte. A bélyegképe nem tudja elmagyarázni, milyen érzés egy tizenöt perces telefonhívást végighallgatni úgy, hogy a képzeletünk közben sokkal részletesebb jeleneteket gyárt, mint amennyit a sorozat valaha megmutatna.
A kilenc epizód kevesebb mint három óra alatt végignézhető, magyar felirattal is elérhető, és nincs szükség hozzá előzetes háttértudásra. Cserébe érdemes fejhallgatóval vagy legalább olyan környezetben nézni, ahol a hangokra valóban lehet figyelni, mert itt nem a kép fog visszahúzni, ha közben elkalandozunk.
A Calls furcsasága végül éppen abban rejlik, hogy miközben szinte teljesen lemond a mozgóképes történetmesélés leglátványosabb eszközeiről, mégsem érződik félkész kísérletnek. Inkább arra emlékeztet, hogy néha elég két ember hangja és néhány vonal a képernyőn ahhoz, hogy a legijesztőbb jelenetet már mi magunk rendezzük meg a fejünkben.
