Hollywood évek óta visszajár a nyolcvanas évek slasherfilmjeinek táborhelyeire, pincéibe és elátkozott kisvárosaiba. Jane Schoenbrun új horrorja azonban nem egyszerűen újraindít egy képzeletbeli sorozatot: azt vizsgálja, miért képtelen a filmipar elengedni a múltját, és mit tesz azokkal, akiket ezek a történetek szörnyetegként ábrázoltak.
A Teenage Sex and Death at Camp Miasma szeptember 18-tól digitálisan kölcsönözhető és megvásárolható több nemzetközi platformon. Magyarországi elérhetőségét egyelőre nem erősítették meg, később pedig a MUBI kínálatába kerülhet.
Egy rendező visszatér a véráztatta táborba
A történet főszereplője Kris, egy queer filmes, akit egy nyolcvanas évekbeli slasherfranchise újraindításával bíznak meg. A feladat részeként felkeresi az eredeti film visszavonultan élő túlélőjét, Billyt, akit Gillian Anderson alakít. A „végső lány” és a reboot rendezője között azonban jóval bonyolultabb kapcsolat alakul ki, mint amit egy stúdió prezentációjában össze lehetne foglalni.
A film friss digitális megjelenéséről a Decider számolt be. A MUBI-előfizetéses premier pontos dátuma még nem hivatalos, ezért az erről szóló találgatásokat érdemes fenntartással kezelni.
A slasher mindig is többről szólt a gyilkosságoknál
A műfaj klasszikus képlete egyszerűnek látszik: fiatalok érkeznek egy elzárt helyre, megszegik a kimondott vagy kimondatlan szabályokat, majd egy álarcos gyilkos sorban levadássza őket. A túlélő rendszerint a „final girl”, aki az utolsó felvonásban kénytelen szembenézni az üldözővel.
Ez a formula azonban mindig magával cipelte a korszak félelmeit és előítéleteit. A vágy, a test, a nemi szerepek és a másság gyakran a büntetés vagy a szörnyűség jelölőivé váltak. Schoenbrun filmje nem kívülről tart erről előadást, hanem ugyanazokat az eszközöket fordítja vissza a műfajra.
A rendező a cannes-i bemutató idején arról beszélt, hogy a horror korábbi évtizedeinek több meghatározó alkotása a nemi normáktól való eltérést félelmetesnek vagy betegesnek mutatta. A Reuters tudósítása szerint az új film ezt az örökséget próbálja visszavenni és átértelmezni.
Reboot egy olyan rendezőtől, aki nem hisz a rebootokban
A cím mögötti legjobb ötlet az, hogy a film saját történetében is egy újraindítás készül. Krisnek elvileg modernizálnia kellene egy régi slaghorrort, miközben fokozatosan szembesül azzal, hogy a múlt nem díszlet, az egykori túlélő pedig nem egyszerűen felhasználható szereplő.
Ez a megközelítés a nosztalgiára építő hollywoodi gyártást is célba veszi. A stúdiók újra és újra előveszik ugyanazokat a címeket, de gyakran csak a jól felismerhető maszkot, zenét és plakátot tartják meg. A traumákat és az eredeti történetek mögötti társadalmi félelmeket könnyebb újracsomagolni, mint valóban újragondolni.
Schoenbrun ugyanakkor nem pusztán kigúnyolja ezt a rendszert. A film azt kérdezi, lehet-e úgy visszatérni egy régi történethez, hogy az ne ismételje meg ugyanazokat a hibákat. Lehet-e a reboot helyreigazítás, nem pedig újrahasznosítás?
Gillian Anderson nem egyszerűen „az eredeti végső lány”
Anderson szereposztása önmagában is erős metakommentár. A színésznő karrierjét végigkísérték azok a műfaji történetek, amelyekben a női szereplőnek egyszerre kellett hitetlenkedéssel, intézményi ellenállással és természetfeletti fenyegetéssel szembenéznie.
Billy alakja ezért nem csupán tisztelgés a slasherfilmek túlélői előtt. Annak a kérdésnek is testet ad, mi történik a „végső lánnyal” a stáblista után. Hőssé válik, árucikk lesz belőle, vagy örökre abban az éjszakában marad?
A Camp Miasma pedig azért lehet emlékezetes, mert nem azt ígéri, hogy feltámasztja a slashert. Inkább megkérdezi, miért nem tudtuk soha rendesen eltemetni.
