Dexter Morgan egész életében gondosan megválogatta, kitől kell megszabadulnia. A bizonyítékokat eltüntette, az áldozatokat becsomagolta, a lelkiismeretét pedig Harry kódexével tartotta kordában. Húsz évvel az első gyilkosságai után azonban olyan ellenféllel találja szembe magát, akit nem lehet elkábítani, kikötözni és egy jól irányzott késszúrással elintézni.
Dexter öregszik. És ami ennél is rosszabb: ezt ő maga is kezdi észrevenni.
A Dexter: Feltámadás (Dexter: Resurrection) második évadának első két epizódja pontosan ebből a kellemetlen felismerésből kovácsolja legnagyobb erényét. Michael C. Hall továbbra is olyan természetességgel bújik a sorozatgyilkos bőrébe, mintha az elmúlt két évtizedben egyetlen napot sem töltött volna nélküle, csakhogy a karakter immár nem az a sérthetetlennek tűnő ragadozó, akit Miamiban megismertünk. A lendület megmaradt, a reflexek azonban már nem feltétlenül tartanak lépést az önbizalommal.
Egy sorozatgyilkos kapuzárási pánikja
A Dexter különböző folytatásai nem mindig tudták eldönteni, mit kezdjenek saját örökségükkel. A sorozat egykori főhőse annyi mindent túlélt, hogy időnként már a saját halhatatlansága is a történetmesélés ellen dolgozott. A Feltámadás első évada azonban sikeresen visszahozta azt a veszélyérzetet, amelyből a franchise annak idején megszületett.
A második szezon most továbbviszi ezt a gondolatot, de egy érdekes csavarral. Dexter már nem egyszerűen attól retteg, hogy valaki leleplezi vagy túljár az eszén, hanem attól is, hogy lassan elveszíti mindazt, ami különlegessé tette. Ez a félelem pedig egészen új megvilágításba helyezi a kockázatvállalásait.
Korábban azért feszegette a határokat, mert hitt saját felsőbbrendűségében. Most mintha azért vállalna fölösleges veszélyeket, mert mindenáron bizonyítani akarja, hogy ez a felsőbbrendűség még mindig létezik. A fiatal Dexter gyilkolt, mert szüksége volt rá. Az idősebb Dexter néha már azért is, mert szüksége van arra az érzésre, hogy még képes rá.
Ez a különbség egészen meglepő érzelmi mélységet adhat egy olyan karakternek, akinek alapvetően nem az empátia a legfontosabb tulajdonsága. Hall alakítása pedig éppen attól működik, hogy nem próbálja eljátszani a legyőzhetetlen régi önmagát. A fáradtság, az ingerültség és a csorbát szenvedő önbizalom legalább annyira hozzátartozik ehhez a Dexterhez, mint a jól ismert belső monológ.
Brian Cox és Dan Stevens: két gyilkos, két különböző rémálom
Egy jó Dexter-évad egyik legfontosabb összetevője mindig az ellenfél volt. A főhős akkor igazán érdekes, amikor valaki arra kényszeríti, hogy ne csak a rendőrség, hanem saját erkölcsi rendszerének ellentmondásaival is szembenézzen. A második szezon ebből a szempontból különösen ígéretes szereposztással érkezett.
Brian Cox a New York-i Hasfelmetsző szerepében egy olyan gyilkost alakít, akinek rémtettei évtizedekkel korábban tartották rettegésben a várost. Dan Stevens ezzel szemben az Öt Kerület Gyilkosaként egy sokkal fiatalabb és kiszámíthatatlanabb fenyegetést képvisel. A két karakter nem pusztán újabb név Dexter lehetséges áldozatainak listáján, hanem két eltérő viszonyulás az erőszakhoz és a hírnévhez.
A Hasfelmetsző múltja már önmagában legendává nőtt, míg az Öt Kerület Gyilkosa éppen most próbálja felépíteni saját rettenetes hírnevét. Az utóbbi a Zodiákus gyilkos módszereire emlékeztetve a rendőrséget is rendszeresen provokálja, így az ügy nemcsak Dexter személyes vadászataként, hanem New York egészét fenyegető bűnügyi történetként is működhet.
A két rivális közé szoruló Dexter helyzete azért különösen izgalmas, mert már nem feltétlenül ő a leggyorsabb, legmerészebb vagy legrettegettebb szereplő ebben a véres versenyben. Brian Cox tekintélye és Dan Stevens kiszámíthatatlan energiája két különböző oldalról kérdőjelezi meg a főhős fölényét.
A nyomozás ráadásul végre nagyobb teret adhat a New York-i rendőrség szereplőinek is. Claudette Wallace (Kadia Saraf) és Melvin Oliva (Dominic Fumusa) akkor igazán érdekesek, amikor saját ügyükben, önálló célokkal dolgoznak, nem pedig egyszerűen újabb akadályt jelentenek Dexter számára. A sorozat bűnügyi oldala így közelebb kerülhet ahhoz a nyomasztó, módszeres feszültséghez, amely David Fincher Zodiákus című filmjét is emlékezetessé tette.
Harrison végre nem csak Dexter problémája
A franchise egyik legnagyobb kihívása hosszú ideje Harrison Morgan karakterének megtalálása. Dexter fia egyszerre örökölte apja sötét családi múltját és azt a lehetőséget, hogy egészen más emberré váljon. Jack Alcott figurája azonban korábban gyakran inkább dramaturgiai eszköznek érződött, mint teljesen önálló személyiségnek.
A második évad nyitányában Harrison rendőrségi munkája érdekesebb szerepet kínál számára. Nem egyszerűen apja döntéseire reagál, hanem a maga módján próbál rendet teremteni egy olyan világban, amelyet Dexter egészen más erkölcsi szabályok szerint értelmez. Ez az ellentét éppen azért működhet, mert apa és fia közös története már nem kizárólag a múltjuk sérelmeiről szól.
Harrison természetesen továbbra sem Debra Morgan. A két karaktert azonban nem is érdemes ugyanazzal a mércével vizsgálni, hiszen Debra és Dexter kapcsolata egészen más érzelmi alapokon nyugodott. Harrison számára éppen az jelenthet fejlődést, ha végre nem pusztán az apja sötét örökségével szemben határozza meg önmagát.
A visszatérő Joey Quinn (Desmond Harrington) további lehetőséget teremt arra, hogy a régi és az új Dexter világa találkozzon. A klasszikus reggeli rutin felidézése és az ismerős arcok megjelenése kellemes gesztus a régi rajongóknak, de a nosztalgia ezúttal akkor működik a legjobban, ha nem akarja helyettesíteni az új történetet.
Uma Thurman túl sokat játszik, a humor pedig nem mindig talál célba
A két nyitóepizód nem mentes a hibáktól. A legfeltűnőbb változást Uma Thurman Charley-ja mutatja, aki az első évadban még kimért, hűvös és meglehetősen fenyegető jelenségként működött. Most jóval teátrálisabb, harsányabb karakternek érződik, és ez a váltás időnként kizökkenti a jeleneteket.
Thurman természetesen túl jó színész ahhoz, hogy alakítását néhány szokatlan gesztus alapján elintézzük. Könnyen elképzelhető, hogy a karakter megváltozott viselkedése tudatos döntés, amelynek később meglesz a maga dramaturgiai jelentősége. Az első két epizód alapján azonban a korábbi fenyegető visszafogottság sokszor hatásosabb volt a mostani túlzó megoldásoknál.
A humorral hasonló a helyzet. A Dexter soha nem vette magát annyira komolyan, hogy ne férjen bele néhány egészen morbid megjegyzés, és a főhős belső monológjainak ironikus hangja a kezdetektől a sorozat egyik védjegye volt. A mostani nyitány poénjai azonban időnként erőltetettnek hatnak, mintha a készítők mindenáron emlékeztetni akarnának bennünket arra, hogy Dexter még mindig képes szórakoztató lenni.
A vizuális megvalósítás sem teljesen egyenletes. Néhány párbeszédjelenet indokolatlanul sötét, a vágás pedig helyenként szokatlanul darabosnak érződik. Ezek azonban inkább kisebb zavaró tényezők, semmint a történet működését alapjaiban veszélyeztető hibák.
Dexter még nem készült fel a visszavonulásra – és mi sem
A Dexter: Feltámadás második évadának első két epizódja alapján a készítők ismét megtalálták azt, amit a franchise korábbi folytatásai időnként szem elől tévesztettek. Dexter Morgan nem attól érdekes, hogy mindig sikerül megúsznia mindent, hanem attól, hogy a saját szabályai szerint próbál eligazodni egy olyan világban, amely újra és újra bizonyítja ezeknek a szabályoknak az elégtelenségét.
Michael C. Hall alakítása továbbra is a sorozat legerősebb tartópillére, Brian Cox és Dan Stevens érkezése pedig olyan lehetőségeket kínál, amelyekből akár kiemelkedő évad is születhet. A nyitány nem hibátlan, és Uma Thurman megváltozott karakterkezelése, valamint a félresikerült humor egyelőre komolyabb kérdéseket is felvet.
A legnagyobb változás azonban maga Dexter. Húsz évvel ezelőtt azért volt veszélyes, mert úgy hitte, mindig mindent kézben tart. Most azért érdekes, mert először kell komolyan számolnia azzal, hogy ez már nincs így.
Harry kódexe rengeteg helyzetre kínált megoldást, de az öregedésre egyetlen szabályt sem tartalmaz. Dexter Morgan pedig lehet, hogy végül éppen ettől válik újra igazán emberivé. Már amennyire ezt egy sorozatgyilkostól elvárhatjuk.
Az ítélet
Nagyon jóA Dexter: Feltámadás második évadának első két epizódja Michael C. Hall árnyalt alakításával és két fenyegető új ellenféllel erős nyitányt hoz. A főhős öregedése új drámai tétet ad a történetnek, bár Uma Thurman teátrálisabb karakterkezelése, néhány erőltetett poén és az egyenetlen vágás visszafogja a lendületet.
Ami működik
- Michael C. Hall érzékenyen mutatja meg az öregedő Dexter bizonytalanságát
- Brian Cox és Dan Stevens figurái friss, különböző természetű fenyegetést jelentenek
- Harrison önállóbb szerepe új lehetőséget ad az apa-fiú konfliktusnak
Ami kevésbé
- Uma Thurman Charley-ja a nyitányban olykor túlzottan teátrális
- A morbid humor néhány poénja erőltetettnek hat
- A sötétre világított jelenetek és az egyenetlen vágás időnként kizökkentenek
