Mike Flanagan szerint a Jurassic Park világa jóval rémisztőbb horrorfilmet is elbírna. A rendező elképzelése azt is felveti, mennyire szelídült meg Hollywood dinoszauruszfélelme.
Emlékszel, amikor a Jurassic Park első részében megremegett a víz a pohárban? Még nem láttuk a Tyrannosaurust, de már tudtuk, hogy valami hatalmas és rettenetesen veszélyes közeledik. Steven Spielberg néhány másodperc alatt elérte, hogy a dinoszaurusztól akkor is féljünk, amikor még meg sem jelent a vásznon.
Mike Flanagan pontosan ezt a fajta rémületet hozná vissza a Jurassic-filmekbe. A Carrie és az Álom doktor rendezője egy Reddit-beszélgetésben arról mesélt, hogy szívesen készítene egy igazán félelmetes dinoszauruszos horrorfilmet. Sőt, Spielberg másik legendás alkotása, a Cápa világa is komolyan foglalkoztatja.
A két ötlet első hallásra talán merésznek tűnik, pedig a Jurassic Park és a Cápa között sokkal több közös vonás van, mint két veszedelmes ragadozó. Mindkét film ugyanarra az egyszerű felismerésre épít: az ember akkor a legkiszolgáltatottabb, amikor azt hiszi, hogy képes uralni a természetet.
Mike Flanagan szerint a dinoszauruszoknak újra félelmetesnek kellene lenniük
A rendező október 9-én a Redditen válaszolt a rajongók kérdéseire, és arról is beszélt, milyen ismert filmes világokhoz nyúlna szívesen. A Jurassic Park különösen vonzó lehetőség számára, mert egy dinoszauruszos történetet sokkal közelebb vinne a tiszta horrorhoz.
Az októberi nyilatkozatáról beszámoló World of Reel szerint Flanagan nem egyszerűen újabb Jurassic-kalandot szeretne, hanem olyasmit, amitől a nézők valóban rettegnek. A rendező különösen izgalmasnak találja a lehetőséget, hogy a dinoszauruszokkal kapcsolatos ősi félelmeinkre építsen.
Ez azért érdekes, mert a Jurassic-franchise az elmúlt évtizedekben fokozatosan átalakult. Az eredeti filmben a dinoszauruszok még megmagyarázhatatlan, félelmetes erők voltak, a későbbi részekben viszont egyre gyakrabban látványos akciójelenetek szereplőivé váltak.
A különbség nem pusztán abban rejlik, hány dinoszauruszt látunk. Sokkal inkább abban, hogyan viszonyulnak hozzájuk a szereplők, és mennyi időt kap a néző arra, hogy átélje a veszélyt.
A Jurassic Park már 1993-ban is horrorfilm volt – csak hajlamosak vagyunk elfelejteni
Steven Spielberg első Jurassic Parkja kétségtelenül kalandfilm, de a legemlékezetesebb jelenetei szinte egytől egyig a horror eszköztárából dolgoznak. A Tyrannosaurus első támadásánál a sötétség, az eső és a szereplők teljes kiszolgáltatottsága teremti meg a feszültséget.
A dinoszaurusz hatalmas, az emberek pedig egy pillanat alatt elveszítik minden technológiai előnyüket. Nincs hová menekülniük, és a ragadozó mozdulatait sem tudják kiszámítani. Spielberg azzal fokozza a feszültséget, hogy a következő támadás pillanata kiszámíthatatlan marad.
A raptorok konyhai jelenete még nyilvánvalóbb példa. Két gyerek próbál elrejtőzni néhány rendkívül intelligens ragadozó elől, miközben a helyiség minden zaja életveszélyessé válik. Ez a jelenet akkor is működne, ha a dinoszauruszokat másféle szörnyekre cserélnénk.
A félelem ugyanis nem az őslények méretéből fakad, hanem abból, hogy a szereplők pontosan tudják, milyen kevés esélyük van a túlélésre. Flanagan ehhez a megközelítéshez nyúlhatna vissza: nem feltétlenül több dinoszauruszra lenne szüksége, hanem olyan helyzetekre, amelyekben a szereplők ismét elveszítik a biztonság illúzióját.
Flanagan különleges horrorja egészen más Jurassic-filmet eredményezhetne
Mike Flanagan filmjeiben és sorozataiban a legfélelmetesebb dolgok sokszor nem azok, amelyek a sötétben rejtőznek. A természetfeletti események mögött rendszerint emberi veszteség, bűntudat vagy feldolgozatlan trauma húzódik meg.
A Hill-ház szelleme vagy a Mise éjfélkor éppen attól olyan hatásos, hogy a szereplők belső konfliktusai legalább akkora súlyt kapnak, mint a természetfeletti fenyegetés. A rendező sokszor hosszú ideig építi a feszültséget, majd akkor engedi elszabadulni a borzalmat, amikor már valóban ismerjük az embereket, akik veszélybe kerülnek.
Egy Jurassic-filmben ez szokatlanul érdekes lehetne. A szereplők nem pusztán menekülnének a dinoszauruszok elől, hanem olyan személyes történeteket is átélhetnének, amelyek miatt a túlélésük valóban fontossá válik számunkra.
Flanagan ráadásul az emberi gyarlóság és a megszállottság történeteihez is jól ért. Michael Crichton eredeti Jurassic Parkjának egyik központi gondolata éppen az volt, milyen veszélyes lehet, amikor az ember a tudományos lehetőségeit összekeveri azzal a meggyőződéssel, hogy mindent képes ellenőrizni.
A két alkotói világ tehát nem feltétlenül áll messze egymástól. Egy Flanagan-féle Jurassic-film visszahozhatná azt a nyomasztó felismerést, hogy a természetet nem lehet egyszerűen bezárni egy kerítés mögé.
A Cápához is hozzányúlna, pedig az eredetit ő sem akarja felülmúlni
Flanagan másik nagy álma Steven Spielberg Cápa című klasszikusához kapcsolódik. A rendező szívesen készítene egy új filmet a franchise világában, mert úgy látja, hogy az 1975-ös eredetit ugyan szinte lehetetlen felülmúlni, a későbbi folytatásokon viszont bőven lenne mit javítani.
A Cápa az egyik legtisztább példája annak, hogyan lehet egy egyszerű fenyegetésből felejthetetlen horrort építeni. Spielberg filmjében a ragadozó gyakran nincs is a képen. Egy úszó ember, néhány pillanatra eltűnő végtag vagy a tenger felszínének váratlan mozdulata is elég ahhoz, hogy a néző a legrosszabbra gondoljon.
A félelem jelentős részét nem maga a cápa teremti meg, hanem a várakozás. Tudjuk, hogy valami ott van a víz alatt, de azt nem, mikor és honnan fog lecsapni. Flanagan érzékenységéhez ez különösen jól illene: rendezéseiben gyakran az a legnyugtalanítóbb, ami még nem történt meg, de már érezzük a közeledtét.
Egy új Cápa-film azonban rendkívül kényes vállalkozás lenne. Spielberg eredetije olyan mélyen beépült a filmtörténetbe, hogy minden folytatásnak és újragondolásnak ezzel a szinte megkerülhetetlen örökséggel kellene szembenéznie.
Miért vállalna Flanagan egyre több ismert franchise-t?
A rendező korábban sokáig úgy gondolta, hogy nem szeretne folytatásokkal és nagy filmes sorozatokkal foglalkozni. Az utóbbi években azonban változott a véleménye.
Flanagan a Redditen arról beszélt, hogy ma már kifejezetten élvezi, amikor egy számára fontos, jól ismert történetvilágban dolgozhat, és saját megközelítésével alakíthatja tovább azt.
Pályafutása valóban ebbe az irányba mozdult el. Az Álom doktor Stephen King regényét és Stanley Kubrick Ragyogás című filmjének örökségét kapcsolta össze, a Carrie új feldolgozása pedig ismét King egyik legismertebb történetéhez nyúlt hozzá.
Flanagan következő nagy mozifilmje, Az ördögűző: Martyrs szintén olyan franchise része lesz, amelynek eredeti alkotása meghatározó helyet foglal el a horrortörténelemben.
A rendező számára azonban láthatóan nem önmagában az ismert márkanév az izgalmas. Inkább az a lehetőség, hogy egy jól ismert világban olyan történetet meséljen el, amelyet korábban senki sem közelített meg egészen ugyanebből a nézőpontból.
Talán éppen ilyen rendezőre lenne szüksége a Jurassic Parknak
A Jurassic Park és a Cápa közös öröksége, hogy mindkettő megmutatta: egy jól felépített fenyegetésnek nincs szüksége állandó látványos jelenetekre ahhoz, hogy hatásos legyen.
Spielberg eredeti filmjei pontosan tudták, mikor kell megmutatni a szörnyet, és mikor félelmetesebb, ha csak sejtjük a jelenlétét. A későbbi folytatások azonban sokszor éppen ezt az egyszerűnek tűnő egyensúlyt veszítették el.
Mike Flanagan alkotói világa ezért érdekes találkozás lehetne mindkét franchise-zal. A rendező nem feltétlenül nagyobb ragadozókat vagy látványosabb pusztítást hozna, hanem olyan szereplőket, akiknek a félelmét a néző is valóban átérzi.
Ez azonban egyelőre csak izgalmas elképzelés. Flanagan nem kapott rendezői megbízást sem új Jurassic-, sem új Cápa-filmre, és egyik produkció készítését sem jelentették be a nevével.
A Jurassic Parknak talán nem még nagyobb dinoszauruszokra lenne szüksége, hanem arra, hogy újra megtanuljunk félni tőlük. Mike Flanagan pedig pontosan azt tudná visszahozni, ami Spielberg eredetijét felejthetetlenné tette: a rettegést attól, amit még nem látunk.
