Két hollywoodi legenda, akiknek már a barátsága is jobb forgatókönyv
Vannak színészpárosok, akiket hónapokig próbálnak összecsiszolni, hogy elhiggyük róluk: legalább tíz éve ismerik egymást. Matthew McConaughey és Woody Harrelson esetében egészen más a helyzet. Nekik inkább külön kellene szólni, hogy időnként hagyják abba a magánpoénokat, mert más is szeretné megérteni, min nevetnek.
Ez a több évtizedes barátság a Brothers legnagyobb kincse. A két színész annyira természetesen reagál egymásra, hogy olykor már az is elég, ha McConaughey kissé rosszallóan néz Harrelsonra, az pedig a világ legártatlanabb mosolyával közli, hogy természetesen megint valami elképesztő ostobaságot készül csinálni.
A sorozat készítői ráadásul egy szinte ajándékba kapott alaphelyzetből dolgozhattak. McConaughey és Harrelson a való életben is régóta viccelődnek azzal, hogy akár féltestvérek is lehetnek, a Brothers pedig ezt a hollywoodi legendát változtatja családi komédiává. A két sztár önmagának egy-egy eltúlzott változatát játssza, miközben családjaik is kénytelenek elviselni a barátságuk minden következményét.
Papíron ez szinte elronthatatlan ötletnek tűnik. Két kiváló színész, harmincévnyi közös múlt és egy családi titok, amelyet valószínűleg egyetlen józan ember sem merne ilyen hangosan bolygatni. Mi kellhet még egy remek vígjátékhoz?
Nos, például néhány igazán jó forgatókönyv.
McConaughey hozza a rendet, Harrelson pedig készséggel felgyújtja
A Brothers első két epizódja akkor működik a legjobban, amikor a két főszereplő egyszerűen egymásnak eshet. McConaughey saját közismert személyiségének valamivel merevebb, a karrierjét és a családi rendet féltő változatát alakítja. Harrelson ezzel szemben olyan ember benyomását kelti, aki egy családi összejövetelre is képes volna magával vinni a káoszt, ha az véletlenül otthon maradna.
Ez természetesen karikatúra, de a színészek pontosan tudják, mennyire lehet eltúlozni ezeket a figurákat anélkül, hogy puszta paródiává válnának. McConaughey sértett méltósága és Harrelson örökké gyanús lazasága között olyan könnyedén pattognak a poénok, hogy a néző néha elfelejti: tulajdonképpen egy gondosan megírt komédiajelenetet kellene látnia.
És itt jön a sorozat legnagyobb erénye. Kettejük között nemcsak humor van, hanem valódi szeretet és összeszokottság is. A csipkelődés mögött pontosan érezni, hogy ezek az emberek rengeteg mindent tudnak egymásról, és még annál is több mindent bocsátottak már meg a másiknak.
McConaughey és Harrelson nem eljátsszák, hogy jó barátok. Inkább megmutatják, milyen idegesítő tud lenni egy igazán régi barátság, amikor az ember már a másik összes gyenge pontját ismeri.
Egy ilyen párosért önmagában is érdemes képernyő elé ülni. A gond csak az, hogy egy tévésorozatnak ezen túl is kellene valamit kezdenie velük.
Amikor az élet jobb poénokat ír, mint Hollywood
Az első részben Harrelson családja McConaugheyékhez érkezik, és a két háztartás találkozásából természetesen gyorsan előkerülnek a különbségek. Eltérő szokások, családi feszültségek, rosszul időzített megjegyzések és mindaz, amit egy hagyományos sitcom már messziről megérez, mint egy éhes cápa a vért a vízben.
Ezek a helyzetek önmagukban nem rosszak. Csak éppen a két főszereplő valódi kapcsolatánál lényegesen kevésbé érdekesek.
Mert amikor Matthew és Woody egymás múltját, szokásait és családi legendáit kezdik piszkálni, a Brothers hirtelen megtelik élettel. A párbeszédeknek ritmusuk lesz, a poénoknak személyiségük, és az egész sorozat olyan érzést kelt, mintha véletlenül beengedtek volna bennünket egy különösen jó hangulatú baráti vacsorára.
Amikor viszont a forgatókönyv elkezdi sorban kipipálni a kötelező sitcomhelyzeteket, ez a természetesség eltűnik. Helyette megérkeznek a felismerhető komédiaszerkezetek, amelyekkel önmagukban semmi baj nem volna, csak éppen két ennyire karakteres színész mellett meglehetősen szürkének hatnak.
A legnagyobb irónia tehát az, hogy a Brothers néha éppen akkor a legkevésbé vicces, amikor a leginkább vígjáték akar lenni.
Pedig a valóságos testvér-elmélet és a két színész közös múltja olyan bőséges alapanyag, hogy ebből akár egészen különleges, önironikus sorozat is születhetne. Az első két részben azonban még nem mindig érződik, hogy a készítők eléggé bíznak ebben.
Holland Taylor megérkezik, és kis híján hazaviszi az egész családot
Ha valaki mégis képes volna ellopni a műsort McConaughey és Harrelson elől, az Holland Taylor.
A színésznő Ma Mac szerepében pontosan érzi, milyen sorozatba csöppent. A családi matriarcha figurájából nem egy kedves, kissé különc nagymamát csinál, hanem olyan nőt, akinek egyetlen félmondata képes lehet újrarendezni több évtizednyi családi történelmet.
Taylor elképesztően jól bánik ezzel a fanyar, kiszámíthatatlan energiával. Nem akar minden jelenetben a leghangosabb lenni, mégis gyakran elég egyetlen tekintete ahhoz, hogy a többiek hirtelen úgy érezzék, sürgősen tisztázniuk kellene néhány dolgot a családfáról.
És ez különösen szórakoztató egy olyan sorozatban, amelynek már a kiindulópontja is arról szól, hogy a két főszereplő talán sokkal közelebbi rokonságban áll egymással, mint korábban gondolták.
Holland Taylor olyan természetességgel játssza a családi káosz központját, mintha személyesen ő találta volna ki az egész testvérlegendát, aztán évtizedeken át türelmesen várta volna, hogy Hollywood végre filmet csináljon belőle.
A többi mellékszereplő egyelőre kevésbé szerencsés. Az első két epizód sokat foglalkozik a két család bemutatásával, de nem mindenkinek jut olyan tisztán körvonalazott személyiség, amely önmagában is elvinné a jeleneteket.
És ez nem feltétlenül a színészek hibája. Egyszerűen nehéz két ennyire domináns, régóta összeszokott főszereplő köré egy egész családi világot építeni úgy, hogy közben a többiek ne csak a következő McConaughey–Harrelson-poénra várjanak.
A második részben végre kezd összeállni a családi őrület
A nyitóepizód egyik legnagyobb problémája, hogy túlságosan sok mindent akar egyszerre elmagyarázni. Be kell mutatnia a szereplőket, a családi dinamikát, a testvér-elméletből épülő alaphelyzetet és azt is, miért kellene mindezt nyolc részen át néznünk. Néha szinte látni a háttérben a forgatókönyvírókat, amint kétségbeesetten próbálják valamennyi információt bepréselni a rendelkezésre álló játékidőbe.
A második epizódban viszont már akadnak pillanatok, amikor a Brothers végre elengedi ezt a görcsös bizonyítási kényszert. A vadászatos történetszál lehetőséget ad arra, hogy a két férfi eltérő természete és családi szerepe magától teremtse meg a konfliktust.
És hirtelen ott van előttünk az a sorozat, amelyre az első részben vártunk.
Nem kell feltétlenül újabb és újabb különc figurákat behozni, vagy minden jelenetet harsány poénnal lezárni. Elég hagyni, hogy McConaughey és Harrelson egymással beszéljenek, és közben kiderüljön, milyen sokféleképpen lehet két ember egyszerre családtag, barát és a másik legnagyobb idegesítő tényezője.
A második rész még nem oldja meg a sorozat összes problémáját, de legalább megmutatja, hogy van kiút a hagyományos sitcomszabályokból.
A Brothers akkor kezd igazán élni, amikor a forgatókönyv végre nem próbál viccesebb lenni a két főszereplőjénél.
A barátság már működik. A sorozatnak még fel kell nőnie hozzá
Két epizód után természetesen korai volna végleges ítéletet mondani az egész Brothers fölött. Az alaphelyzetben rengeteg lehetőség rejlik, a főszereplők közötti kémia pedig nem olyasmi, amit még néhány rész alatt kellene kialakítani. Az már most tökéletesen működik.
A valódi kérdés az, hogy az alkotók képesek lesznek-e végre egy olyan sorozatot építeni köréjük, amely nem csupán a jól ismert barátságukból él. Mert Matthew McConaughey és Woody Harrelson együtt kétségkívül különlegesek, de ettől még nem válik automatikusan különlegessé minden jelenet, amelyben megjelennek.
A Brothers első két része szórakoztató, szerethető és időnként kifejezetten vicces. Holland Taylor remekül egészíti ki a párost, a második epizód pedig már biztatóan mutatja, milyen természetes komédia születhet ebből az egészből.
Csakhogy a sorozat még mindig túlságosan sokszor támaszkodik arra, hogy a néző eleve szereti a főszereplőket.
És ez egy darabig működik is.
McConaughey és Harrelson barátságát már harminc éve szeretjük. Most már ideje volna, hogy a Brothers is kiérdemelje ugyanezt.
Az ítélet
JóMcConaughey és Harrelson barátságát már harminc éve szeretjük. Most már ideje volna, hogy a Brothers is kiérdemelje ugyanezt.
Ami működik
- McConaughey és Harrelson természetes kémiája
- Holland Taylor remek alakítása
- A második epizód biztatóan működő humora
Ami kevésbé
- Sablonos sitcomhelyzetek
- Egyenetlenül kidolgozott mellékszereplők
- Az első rész túlterhelt történetvezetése
