James McAvoy az utóbbi években többször bizonyította, milyen jól állnak neki azok a karakterek, akik mellett a néző akkor sem tud teljesen megnyugodni, amikor látszólag semmi fenyegetőt nem csinálnak. A Faithben ismét ilyen figurát alakít, ám Paul Andrew Williams filmjének első kritikái alapján ezúttal nem feltétlenül ő az, akiről a legtöbbet beszélnek.
A figyelem jelentős része Erin Dohertyre irányul, aki Gina, egy kilencéves fiát egyedül nevelő anya szerepében vezeti végig a történetet. A kritikusok véleménye magáról a filmről már sokkal kevésbé egységes: van, aki különös és érzelmileg erős műfaji keveréket lát benne, mások szerint az utolsó harmad éppen azt rontja el, amit a film előtte gondosan felépített.
Egy hétköznapi anya életébe besétál egy nagyon különös férfi
Gina egy édességgyárban dolgozik, neveli Jamie nevű fiát, esténként pedig a barátaival jár kocsmakvízre. Az élete nem különösebben látványos, de működik, egészen addig, amíg egy ilyen estén meg nem ismerkedik Michaellel.
James McAvoy karaktere elsőre szinte zavarba ejtően rendesnek tűnik. Figyelmes, udvarias, önkénteskedik egy élelmiszerbankban, jól kijön Gina fiával, közben azonban feltűnően keveset árul el önmagáról, és időnként olyan dolgokról is többet tud, mint amennyit kellene.
Paul Andrew Williams erre a bizonytalanságra építi fel a film első felét. A Faith egyszerre indul munkásosztálybeli brit drámaként, visszafogott románcként és lassan kibontakozó rejtélyként, miközben Michael valódi szerepe sokáig kérdés marad.
A film aztán fokozatosan természetfeletti irányba fordul, de a kritikák alapján éppen az a legjobb, ha ebből előre minél kevesebbet tudunk. A Faith egyik legfontosabb eszköze ugyanis az, hogy a néző sem tudja pontosan, hogyan kell értelmeznie Michaelt és azt, ami Gina körül történik.
Erin Dohertyt szinte minden kritika kiemeli
Ha van pont, amelyben az első vélemények feltűnően közel állnak egymáshoz, az Erin Doherty alakítása. A Kamaszok és A Korona színésznője olyan főszerepet kapott, amelynek érzelmi súlyát nagyrészt neki kell megtartania, miközben a film többször is teljesen más irányba fordul körülötte.
A Guardian szerint Doherty és McAvoy is teljes erővel veti bele magát a történetbe, a Screen Daily pedig külön kiemelte, mennyi melegséget és természetességet visz Gina figurájába. A Playlist ennél is tovább ment: szerintük ugyan McAvoy neve áll előrébb a stáblistán, a Faith valójában Doherty filmje.
Ez azért különösen fontos, mert Gina nem valamiféle rejtélyes zsánerhős. Egy hétköznapi nő, akinek a környezetét, munkáját és családi életét Williams szándékosan mindenféle hollywoodi csillogás nélkül mutatja meg.
Doherty játékának éppen ezért nemcsak a nagy érzelmi pillanatokat kell elvinnie. Már az első félidőben el kell hitetnie, hogy Gina élete önmagában is érdekes, még mielőtt a film igazán megmutatná, milyen történetet akar mesélni.
James McAvoy attól nyugtalanító, hogy alig csinál valamit
McAvoy Michaelje ezzel szemben szándékosan visszafogott. Nem fenyeget, nem viselkedik látványosan furcsán, és a színész szerint ő maga sem próbálta tudatosan hátborzongatóvá tenni a figurát.
Pontosan ettől működik a karakter. Michael kedvességében mindig van valami enyhén zavarba ejtő, mert túl nyugodt, túl türelmes, és mintha folyamatosan egy lépéssel Gina előtt járna.
A Time Out szerint McAvoy együttérzés és enyhe fenyegetés között tartja a karaktert, míg a Playlist azt emeli ki, hogy szinte végig megfejthetetlen tud maradni. Az első kritikák alapján tehát nem egy újabb Széttörve-típusú, látványosan szélsőséges McAvoy-alakításról van szó.
A szerep inkább abból építkezik, amit a színész nem mond ki. A néző érzi, hogy Michael jelenléte fontosabb annál, mint amit a történet eleinte elárul róla, de hosszú ideig nem tudni, ez megnyugtató vagy veszélyes dolgot jelent-e.
A Faith ott osztja meg igazán a kritikusokat, ahol műfajt vált
A film első feléről még a kevésbé lelkes kritikák is viszonylag pozitívan írnak. A hétköznapi brit környezet, Gina és Michael furcsa kapcsolata, valamint az egyre erősödő bizonytalanság több szerző szerint is hatásosan működik.
A nézetkülönbség akkor kezdődik, amikor Williams egyre világosabban megmutatja, milyen történetet mesél valójában. A természetfeletti és spirituális elemek előretörése egyes kritikusok szerint érzelmileg kiteljesíti a filmet, másoknál viszont éppen itt szakad el az addigi realizmustól.
A Time Out három csillagot adott az ötből: a film nagy részét hatásosnak találta, a befejezést viszont kevésbé. A Playlist hasonló problémát látott, szerintük a Faith első fele erősebb, a későbbi magyarázatok pedig túl egyértelművé teszik azt a rejtélyt, amely addig sokkal érdekesebben működött.
A That Shelf jóval keményebben fogalmazott, és úgy látta, hogy a film vallási, természetfeletti fordulata nem illeszkedik megfelelően ahhoz a földközeli drámához, amelyet előtte felépített. Más kritikák viszont éppen azt értékelték Williamsben, hogy nem fél kockázatos helyre vinni egy látszólag egyszerű történetet, még akkor sem, ha a végeredmény nem minden nézőnél működik.
Az első összkép pozitív, de egyáltalán nem egyértelmű
A Rotten Tomatoeson a Faith jelenleg 70 százalékon áll tíz kritika alapján, az értékelt kritikák átlaga 6,5 pont a tízből. Ez egyelőre túl kis minta ahhoz, hogy végleges kritikai konszenzusról beszéljünk, de jól mutatja azt a kettősséget, amely az egyes kritikákból is kirajzolódik.
Szinte mindenki talál valamit, amit erősnek tart a filmben. Doherty alakítása, McAvoy jelenléte és a brit kisvárosi környezet hitelessége rendszeresen visszatérő pozitívum, miközben a lezárás és a film spirituális mondanivalója jóval több vitát vált ki.
Paul Andrew Williams számára ez bizonyos értelemben nem is meglepő eredmény. A rendező pályáján régóta keverednek a földközeli emberi drámák a sötétebb műfaji elemekkel, és a Faith sem akar kényelmesen beleférni egyetlen kategóriába.
Williams ráadásul rendkívül gyorsan készítette el a filmet. 2025 augusztusában írta meg a forgatókönyvet, McAvoy röviddel később csatlakozott, 2026 januárjában pedig már elkezdődött az öthetes forgatás Leeds környékén.
A Faith egyik legnagyobb erőssége talán éppen az, ami megosztja a nézőket
A Faith a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál Special Presentations válogatásában tartotta világpremierjét szeptember 11-én. A 109 perces brit produkciót Paul Andrew Williams írta és rendezte, Erin Doherty és James McAvoy mellett pedig Liv Hill és Smylie Bradwell játszik fontosabb szerepet.
Az első fogadtatás alapján nem egy könnyen eladható, mindenkit ugyanúgy megszólító film született. A Faith hétköznapi családi drámából indul, rejtélyes románcon keresztül halad, majd olyan természetfeletti és spirituális területre jut, amely már az első kritikusokat is két táborra osztotta.
Abban viszont feltűnően kevés vita van, hogy Erin Doherty készen áll arra, hogy egész filmeket vigyen a vállán. James McAvoy pedig ismét bebizonyítja, hogy néha sokkal nyugtalanítóbb tud lenni egy halk mosollyal, mint amikor látványosan elveszíti az önuralmát.
A Faith így jelenleg nem azért tűnik érdekesnek, mert az első kritikák egyhangúan mesterművet kiáltanak. Éppen ellenkezőleg: olyan filmnek látszik, amely után jó eséllyel több vita kezdődik majd, mint amennyi a stáblista előtt lezárul.
