Van valami kifejezetten megnyugtató abban, ha egy horror története véget ér. A túlélők fellélegezhetnek, a szörnyek visszahúzódhatnak a sötétbe, mi pedig kikapcsolhatjuk a tévét. Aztán persze vannak azok a sorozatok, amelyek néhány nap alatt képesek elérni, hogy a sötét folyosóra már egészen más szemmel nézzünk.
A horror-minisorozatoknak van egy komoly előnyük: nem kell megőrizniük a rémálom felét egy következő évadra. Elég idejük van ahhoz, hogy a szereplők igazán fontosak legyenek, de nem kell éveken át életben tartaniuk egy rejtélyt, amelynek a megoldását már az írók sem feltétlenül tudják. Ez a hét sorozat pedig egészen különböző módokon használja ki ezt a szabadságot.
Hulla-ház (Dead Set, 2008)
A Big Brother lakói végre kapnak egy valóban jó okot arra, hogy ne hagyják el a házat. Odakint ugyanis kitört a zombiapokalipszis.
Charlie Brooker ötrészes brit sorozata abból az egyszerű, de remekül működő ötletből indul ki, hogy miközben a valóságshow szereplői egymással veszekednek, a stúdió falain kívül összeomlik a civilizáció. A ház lakói eleinte semmit sem tudnak a katasztrófáról, mert pontosan úgy vannak elzárva a külvilágtól, ahogyan azt a műsor szabályai megkövetelik.
A Hulla-ház évekkel a Black Mirror előtt készült, de Charlie Brooker érdeklődése már itt is teljesen felismerhető. A sorozat nemcsak véres zombihorror, hanem a valóságtelevízió kifejezetten gonosz paródiája. Még Davina McCall, a brit Big Brother műsorvezetője is önmagaként szerepel benne, ami különösen szórakoztató módon mossa össze a televíziót a fikcióval.
A legjobb poén mégis az, hogy a nézők szórakoztatására épített elszigeteltség hirtelen túlélési előnnyé válik. A szereplők továbbra is egy mesterséges világban élnek, csak most először tényleg életveszélyes volna kilépni belőle.
A kívülálló (The Outsider, 2020)
Mihez kezd egy nyomozó, ha a bizonyítékai tökéletesek, csak éppen lehetetlen, hogy egyszerre mind igazak legyenek?
Stephen King története egy kisfiú meggyilkolásával kezdődik. A rendőrség gyorsan megtalálja a gyanúsítottat, és látszólag minden ellene szól. Csakhogy hamarosan más, ugyanilyen erős bizonyítékok is előkerülnek, amelyek egészen máshová helyezik a férfit a bűncselekmény idején.
A tízrészes HBO-sorozat kezdetben fegyelmezett bűnügyi thrillerként működik, majd fokozatosan engedi be a természetfelettit. Ben Mendelsohn Ralph Anderson nyomozója nem azért vonakodik elfogadni a lehetetlent, mert ostoba vagy makacs. Hanem mert ha egyszer elismeri, hogy az általa ismert szabályok nem működnek, onnantól az egész világról alkotott képe bizonytalanná válik.
A sorozat ebben a dilemmában a legerősebb. A természetfeletti fenyegetés önmagában is nyugtalanító, de sokkal rosszabb az a pillanat, amikor a nyomozó rájön: talán éppen a saját józan esze akadályozza abban, hogy megértse az ügyet.
A Bly-udvarház szelleme (The Haunting of Bly Manor, 2020)
A Bly-udvarházban nem az a legrosszabb, hogy a halottak nem tudnak távozni. Hanem az, hogy az élők sem igazán.
Dani Clayton amerikai nevelőnőként érkezik egy angol birtokra, ahol két árva gyermekre kell vigyáznia. A gyerekek furcsán viselkednek, a ház múltja tele van elhallgatott tragédiákkal, és hamar világossá válik, hogy Bly Manor lakói között nem mindenki él a szó hagyományos értelmében.
A kilencrészes sorozat ugyan a Hill-ház antológiájához tartozik, mégsem ugyanazt az élményt kínálja. Henry James írásaiból merítve Mike Flanagan ezúttal inkább gótikus szerelmi történetet mesél, amelyben az emlékek, az elvesztett emberek és a ragaszkodás kerülnek a középpontba. A szellemek itt gyakran kevésbé félelmetesek, mint az a felismerés, hogy az emlékezet sem őriz meg mindent örökre.
Aki folyamatos ijesztgetést vár a Hill-ház után, könnyen csalódhat. A Bly-udvarház lassabb és szomorúbb történet, amelynek néhány legfájdalmasabb pillanatában egyáltalán nincs szükség természetfeletti fenyegetésre.
Az Usher-ház bukása (The Fall of the House of Usher, 2023)
A milliárdos Usher családnak szinte mindene megvan. Egyedül arra nem készültek fel, hogy egyszer tényleg fizetniük kell érte.
Roderick és Madeline Usher egy gyógyszeripari birodalmat épített fel, amelynek csúcsán a pénz és a hatalom szinte minden problémára megoldást kínál. Aztán a család tagjai egymás után meghalnak, méghozzá olyan körülmények között, amelyek mellett a hétköznapi baleset elmélete hamar elveszíti a vonzerejét.
Mike Flanagan Edgar Allan Poe különböző történeteit szövi össze egyetlen nyolcrészes családi rémálommá. A halálesetek külön-külön is kegyetlenek és ötletesek, de a sorozat igazi élvezete abban rejlik, ahogyan megismerjük az Usher család tagjait. Szinte mindannyian meggyőzték magukat arról, hogy rájuk más szabályok vonatkoznak, mint a világ többi részére.
A Hill-ház szereplői sokszor áldozatai annak, ami velük történik. Az Usher család tagjainál ezt már jóval nehezebb kijelenteni. Flanagan pedig láthatóan tisztában van vele, hogy néha egy szörnyeteg bukását ugyanolyan szórakoztató nézni, mint félni tőle.
A cseresznye vadiúj íze (Brand New Cherry Flavor, 2021)
Hollywoodban sokan eladnák a lelküket a sikerért. Lisa Nova ennél lényegesen furcsább üzletet köt.
A kilencvenes évek Los Angelesében egy feltörekvő filmes, Lisa Nova próbál érvényesülni, amikor egy nagy hatalmú producer visszaél a bizalmával. Lisa bosszút akar, ezért felkeres egy titokzatos nőt, aki meglehetősen szokatlan módszerekkel intézi el mások problémáit. Innentől a történet olyan irányba indul, amelyhez képest Hollywood hétköznapi kegyetlensége szinte barátságosnak tűnik.
A nyolcrészes sorozat nem különösebben érdekelt abban, hogy minden jelenete kényelmesen megfejthető legyen. Fekete mágia, testhorror és egészen bizarr képek váltják egymást, miközben Rosa Salazar egy olyan főszereplőt alakít, akinek nem kell feltétlenül drukkolnunk ahhoz, hogy érdekeljen a sorsa. Catherine Keener titokzatos Boro figurája pedig pontosan azt a fajta segítőt hozza, akitől már az első szívesség után érdemes lenne menekülni.
A cseresznye vadiúj íze elsősorban azoknak való, akik szeretik, ha egy horror időnként már a jó ízlés határát sem nagyon keresi. A többieknek egyes jelenetek után még az is felüdülés lehet, ha visszatérnek a megszokott, hétköznapi rémálmaikhoz.
Mise éjfélkor (Midnight Mass, 2021)
Egy kis sziget, egy új pap és néhány csoda, amelyek után egyre kevésbé jó ötlet örülni.
Crockett Island lakói nem sok jót várnak az élettől. A halászat hanyatlik, a fiatalok elköltöznek, a közösség lassan elfogy, majd megérkezik Paul atya. A nyomában különös események történnek, amelyek sokak szemében bizonyítékként szolgálnak arra, hogy valami rendkívüli készül a szigeten.
A Mise éjfélkor igazán akkor válik nyugtalanítóvá, amikor a szereplők már nem azt kérdezik, hogy mi történt, hanem azt, hogyan illeszthetnék a történteket a saját meggyőződésükhöz. Mike Flanagan ezúttal nem siet a horrorral: hosszú beszélgetéseken, bűntudaton, halálfélelmen és vallási vitákon keresztül építkezik. Ez olykor türelmet követel, de a hét rész végére kiderül, miért volt fontos ennyi időt tölteni ezekkel az emberekkel.
A sorozat legkellemetlenebb szereplői között nem feltétlenül azokat találjuk, akik tudják, hogy valami szörnyűséget tesznek. Hanem azokat, akik egy pillanatra sem kételkednek benne, hogy igazuk van.
A Hill-ház szelleme (The Haunting of Hill House, 2018)
Tíz rész, és egy ház, amelyből még akkor sem lehet kiköltözni, ha az ember már évtizedek óta máshol lakik.
Mike Flanagan Shirley Jackson regényéből kiindulva egy család történetét meséli el két idősíkon. A Crain testvérek gyerekként egy kísértetjárta házban éltek, felnőttként pedig mindannyian másként próbálnak együtt élni az ott történtekkel. Az egyikük a munkába menekül, a másik tagad, a harmadik egyszerűen nem tud szabadulni attól, amit látott.
Flanagan egyik legjobb húzása, hogy a szellemek nem mindig akkor érkeznek, amikor a néző számít rájuk. Olykor ott állnak a háttérben, miközben a szereplők valami egészen hétköznapiról beszélgetnek. A hatodik epizód, a Two Storms hosszú, összetett beállításai pedig azt is megmutatják, hogy egy családi veszekedés néha legalább olyan félelmetes tud lenni, mint a házban kóborló jelenések.
A Hill-ház nem attól marad emlékezetes, hogy mennyi szellemet sikerül észrevennünk. Hanem attól, hogy egy idő után már pontosan értjük: ebben a családban senki sem ugyanabban a házban nőtt fel, még ha ugyanott is lakott.
Melyikkel érdemes kezdeni?
Ha egyetlen sorozatot kellene választani, A Hill-ház szelleme a legjobb belépő: egyszerre működik kísértethistóriaként és családi drámaként. Aki a lassabban kibontakozó, gondolatébresztő horrort szereti, annak a Mise éjfélkor lehet erősebb választás, míg a Hulla-ház öt epizódja azoknak ideális, akik nem szeretnének egész hétvégén a televízió előtt ülni.
A legfurcsább élményt egyértelműen A cseresznye vadiúj íze ígéri, a Bly-udvarház pedig azoknak való, akik nem bánják, ha egy szellemtörténet végül jobban fáj, mint amennyire megijeszt. A hét sorozat között tehát nem a rémület mennyisége a döntő különbség, hanem az, hogy milyen fajta rémálomhoz van éppen kedvünk.
