A Poltergeist egyik legzseniálisabb húzása, hogy nem gótikus kastélyban, elátkozott szállodában vagy erdő mélyén álló házban játszódik. A Freeling család egy kaliforniai kertvárosban él, olyan környezetben, amelyet a nyolcvanas évek amerikai középosztálya a biztonsággal és a normalitással azonosíthatott.
Aztán Carol Anne beszélni kezd a televízióval, és a film rémálma egyre mélyebbre hatol a hétköznapi kertvárosi életbe. Székek mozdulnak el maguktól, tárgyak repülnek át a szobán, egy fa megtámadja a kisfiút, a család legkisebb gyermeke pedig egyszerűen eltűnik.
A végére kiderül, hogy a lakópark egy temető helyére épült: a fejlesztők elmozdították a sírköveket, a holttesteket azonban a földben hagyták. Ez már sokkal kevésbé tűnik hétköznapi kertvárosi rémálomnak – különösen azért, mert a történet bizonyos elemei valóban megtörténtek.
1958-ban egy teljesen átlagos család házában repülni kezdtek a tárgyak
Február 3-án a New York állambeli Long Islanden, Seaford településen élő Herrmann család furcsa eseményeket jelentett.
James és Lucille Herrmann két gyerekkel élt egy hétköznapi kertvárosi házban. Aznap délután a 12 éves James Jr. és 13 éves nővére hazatért az iskolából, nem sokkal később pedig különös dolgok kezdtek történni.
Palackok kupakjai pattantak le látszólag maguktól, folyadékok ömlöttek ki, tárgyak estek le vagy mozdultak el úgy, hogy a család nem tudott rá magyarázatot adni. A különös események nem maradtak egyetlen délutánhoz köthetők: a következő hetekben egyre több hasonló jelenségről számoltak be.
A következő hetekben a jelenségek egyre látványosabbá váltak. Porcelánfigurák törtek össze, lámpák borultak fel, egy lemezjátszó mozdult el, egy könyvespolc pedig felborult. A később készült vizsgálati összesítés 67 különálló rendellenes eseményt rögzített február 3. és március 10. között.
A történet hamarosan túl nagy lett ahhoz, hogy egyszerű családi furcsaság maradjon. Rendőrök, újságírók és kutatók kezdtek érdeklődni az eset iránt.
Rendőrök, újságírók és a Duke Egyetem kutatói is elmentek a házhoz
A Herrmann család először teljesen hétköznapi magyarázatot keresett. Megvizsgálták, lehet-e valamilyen műszaki vagy kémiai oka annak, hogy a kupakok lepattannak a flakonokról. Később rendőrök és más szakemberek is jártak a házban.
Végül a Duke Egyetem parapszichológiai laboratóriumának kutatói is bekapcsolódtak. J. Gaither Pratt és William G. Roll részletesen dokumentálta az eseteket, térképen rögzítve azt is, hogy a ház mely pontján milyen eseményről számoltak be.
A korabeli sajtó figyelme óriási volt: a Time, a New Yorker, a Newsday és más lapok is foglalkoztak az esettel. A család papot is hívott, miközben egyre több külső megfigyelő próbálta megfejteni, mi történik a házban.
William McLeod atya megáldotta a házat, de a Herrmannok szerint a jelenségek rövid szünet után folytatódtak. A történet ekkor már szinte minden olyan elemet tartalmazott, amelyet később a mozis poltergeist-történetekhez társítottunk: hétköznapi család, külvárosi otthon, mozgó tárgyak, kopogások, külső vizsgálók és egy megmagyarázhatatlan erő, amely mintha egyre agresszívebbé válna.
Egyetlen fontos dolog azonban továbbra is hiányzott: a bizonyíték arra, hogy valóban természetfeletti erő állt az események mögött.
A „Seaford poltergeist” máig nem bizonyított természetfeletti eset
A Herrmann-házban történteket sokan poltergeist-jelenségként kezelték, de a vizsgálatok nem bizonyították, hogy természetfeletti erő mozgatta volna a tárgyakat. A kutatók és újságírók között már 1958-ban felmerült, hogy az események jelentős része a család fiához, Jimmyhez kötődött. A fiú sok különös esetnél jelen volt, és a korszak parapszichológusai éppen a serdülőkorú gyerekekhez kötötték a poltergeist-jelenségeket. Más magyarázatok egyszerű tréfát, fizikai okokat vagy tudatos megtévesztést feltételeztek.
Egyik elméletet sem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani. Március 10-én aztán a különös események egyszerűen megszűntek, ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődtek.
A történet mégis tovább élt, és évtizedekkel később egyre gyakrabban kapcsolták össze a Poltergeist című filmmel. Innen ered az a máig visszatérő kérdés is, hogy valóban ez az eset adta-e az 1982-es horror egyik alapötletét.
Tényleg a Herrmann család története ihlette a filmet?
Rengeteg cikk és helytörténeti gyűjtemény állítja, hogy a Seaford-eset inspirálta az 1982-es filmet. A Marylandi Egyetem Baltimore County archívuma például szintén a Poltergeist inspirációjaként említi az ügyet.
A párhuzam kétségtelenül feltűnő. Mindkét történet egy látszólag teljesen normális amerikai külvárosi családról szól, ahol a természetfeletti események eleinte szinte játékosnak tűnnek, majd fokozatosan veszélyessé válnak. Kutatók érkeznek a házhoz, tárgyak mozognak maguktól, és a jelenségek egy gyerek köré összpontosulnak.
Van azonban egy fontos probléma: nem ismert olyan elsődleges Spielberg- vagy Hooper-nyilatkozat, amely egyértelműen a Herrmann család történetéhez kötné a Poltergeist megszületését. Ezért pontosabb úgy fogalmazni, hogy a Seaford-esetet hosszú ideje a film egyik lehetséges vagy közvetett inspirációjaként tartják számon, nem pedig úgy, hogy a Poltergeist annak hivatalos filmes feldolgozása.
A film alkotói egy másik forrást sokkal egyértelműbben megneveztek, és ez közelebb visz ahhoz, hogyan született meg a történet filmes alapja.
Tobe Hooper szerint egy beszélgetéssel és A ház hideg szívével kezdődött minden
Tobe Hooper később úgy emlékezett vissza, hogy Steven Spielberggel beszélgettek, amikor elmondta neki: szeretne egy klasszikus szellemtörténetet készíteni. Hooper megemlítette Robert Wise 1963-as filmjét, A ház hideg szívét (The Haunting), mire kiderült, hogy Spielbergnek is nagy kedvence volt.
Hooper szerint innen indult a Poltergeist. Ez fontos különbség, mert az alkotói visszaemlékezés sokkal közvetlenebb kapcsolatot mutat ezzel a filmes előzménnyel, mint a Seaford-esettel.
A film hivatalos kreditje szerint Tobe Hooper rendezte a Poltergeist-et, Steven Spielberg írta az eredeti történetet, majd Michael Graisszal és Mark Victorral közösen a forgatókönyvet is. Spielberg producerként is részt vett a filmben. Az Amblin saját leírása ma is úgy fogalmaz a produkcióról, mint egy olyan rémálomról, amelynek gyökerei a valóságba nyúlnak.
A külvárosi környezet és az otthont megtámadó ismeretlen erő kialakulására Spielberg korábbi Night Skies terve is hatással lehetett: annak alaphelyzetében egy családot fenyegettek volna idegen lények. Az ötlet különböző elemei végül más irányba fejlődtek tovább, köztük az E.T. és a Poltergeist felé.
A szellemek történetéhez azonban kellett még valami: egy ok, amiért a halottak nem tudnak nyugodni. Ezen a ponton válik különösen érdekes egy denveri temető története.
Denverben valóban felszámoltak egy temetőt – és több ezer holttest maradt a földben
Colorado államban, Denverben ma gyönyörű park terül el egy olyan területen, amelynek története kísértetiesen emlékeztet a Poltergeist végső fordulatára. A mai Cheesman Park helyén ugyanis egykor temető állt. A Mount Prospect Cemetery az 1850-es évek végén jött létre, később Denver City Cemetery néven működött. Ahogy Denver növekedett, a terület egyre értékesebbé vált, és a város vezetése parkot szeretett volna kialakítani rajta.
1890-ben megszületett a döntés a terület parkcélú felszabadításáról, a maradványok áthelyezése azonban csak később gyorsult fel. A sírok kiürítése messze nem ment zökkenőmentesen.
1893-ban E. P. McGovern temetkezési vállalkozót bízták meg a maradványok exhumálásával. A Denver Public Library történeti összefoglalója szerint a munkát botrányos módon végezték; McGovernt végül elbocsátották, mielőtt a teljes területet kiürítették volna. A könyvtár részletes helytörténeti anyaga szerint mindössze 788 holttestet helyeztek át, miközben körülbelül 4200 maradvány maradhatott a mai Cheesman Park alatt.
Ez már nagyon ismerős motívum: a Poltergeist fináléjában Steve Freeling rádöbben, hogy a lakóparkot építő cég ugyan áthelyezte a temető sírköveit, de a holttesteket nem vitte magával. A fikció és a denveri történet párhuzama szinte tökéletes.
Csakhogy itt is ugyanazt a féket érdemes behúzni, mint Seafordnál: a hátborzongató hasonlóság önmagában még nem bizonyít közvetlen alkotói kapcsolatot. A denveri történet valós, de a filmes inspiráció kérdése már jóval bizonytalanabb.
A Cheesman Park-kapcsolat hátborzongató, de nem bizonyított filmes inspiráció
Colorado turisztikai és helytörténeti oldalain rendszeresen úgy hivatkoznak Cheesman Parkra, mint a Poltergeist egyik inspirációjára. A történet az évtizedek során szinte összenőtt a filmmel.
A park temetőmúltja és a földben maradt emberi maradványok ténye jól dokumentált, a közvetlen filmes kapcsolat azonban jóval kevésbé. Egyes denveri történeti szerzők maguk is nem bizonyított pletykaként kezelik azt az állítást, hogy Spielberg konkrétan Cheesman Park történetét használta volna fel.
Vagyis ismét ugyanoda jutunk: a valós történet létezik, a párhuzam hátborzongató, de azt nem érdemes tényként állítani, hogy Spielberg azért írta meg a Poltergeist temetős fordulatát, mert ismerte Cheesman Park történetét. Ettől a sztori nem lesz kevésbé érdekes – különösen azért, mert a forgatás során történt valami, ami még bizarrabbá tette az egészet.
A filmben tényleg valódi emberi csontvázakat használtak
A Poltergeist végén Diane Freeling beleesik a készülő úszómedencébe, miközben körülötte koporsók és rothadó holttestek törnek elő a földből. JoBeth Williams későbbi visszaemlékezése szerint éveken át azt hitte, hogy az őt körülvevő csontvázak kellékek voltak, később azonban megtudta, hogy valódi emberi maradványokkal forgatták a jelenetet. A színésznő egy speciális effektessel való beszélgetés során értesült erről, Craig Reardon maszkmester és effektkészítő pedig később ugyanezt megerősítette: valódi anatómiai csontvázakat vásároltak, majd filmes kellékekké alakították őket.
Mai szemmel ez szinte elképzelhetetlennek tűnik, abban az időszakban azonban valódi emberi csontvázakat oktatási és filmes célokra is lehetett vásárolni. Reardon szerint a műanyag modellek drágábbak voltak, ráadásul túlságosan egyformának tűntek.
Az esetből később megszületett a hírhedt „Poltergeist-átok” története is. A franchise több szereplője tragikusan fiatalon meghalt, köztük Dominique Dunne és Heather O’Rourke, a valódi csontvázak használatát pedig később ezekkel a halálesetekkel kapcsolták össze a legendák.
Erre természetesen nincs bizonyíték. Craig Reardon maga kifejezetten ellenezte, hogy a csontvázakat valamiféle átok forrásaként kezeljék, és arra mutatott rá, hogy valódi emberi maradványokat más filmekben is használtak anélkül, hogy hasonló legendák születtek volna.
A horror és a „valóság” határa más klasszikusoknál is hasonlóan csúszós. A GYEEK-en ezért jártunk utána annak is, mely valódi ügyek építették fel Ed és Lorraine Warren legendáját, hogyan változtatta meg az Ideglelés a horror szabályait, és miért hiszik sokan igaz történetnek a Megan Is Missinget.
A Poltergeist ereje nem attól függ, hogy „igaz történet” volt-e
A Poltergeist tehát nem „igaz történet alapján” készült abban az értelemben, ahogy például egy konkrét dokumentált eset filmes feldolgozásáról beszélnénk. A bizonyítható alkotói történet Tobe Hooper szellemtörténet iránti vágyához, Spielberg ötleteihez és Robert Wise The Haunting című klasszikusához vezet vissza.
Közben azonban ott van az 1958-as Seaford-eset: egy hétköznapi amerikai család külvárosi háza, ahol hetekig repültek és törtek a tárgyak, miközben rendőrök, újságírók és kutatók próbálták megfejteni, mi történik. És ott van Cheesman Park is, egy valódi temető helyén kialakított park, amely alatt több ezer ember maradványai maradhattak a földben.
A közvetlen kapcsolatokat nem minden esetben tudjuk bizonyítani, de talán nincs is rá szükség. A Poltergeist egyik legnyugtalanítóbb gondolata ugyanis nem az, hogy szellemek beszélhetnek hozzánk a televízión keresztül, hanem az, hogy a tökéletesnek tűnő kertvárosi ház alatt olyan múlt rejtőzhet, amelyről a beköltöző család semmit sem tud. Ehhez pedig már egyetlen szellemben sem kell hinnünk.
