Az 1973-as Az ördögűző után Hollywood látszólag tökéletes franchise-alapot kapott: világsiker, ikonikus démon, emlékezetes szereplők és egy cím, amely önmagában is műfaji fogalommá vált. Csakhogy William Friedkin filmjének ereje éppen abból fakadt, hogy nem egy végtelen mitológia első fejezetének érződött, hanem egy család, két pap és egy megmagyarázhatatlan gonosz zárt történetének.
Ez az ellentmondás azóta minden folytatást utolért. Ha egy új film túl közel marad az eredetihez, utánzatnak hat; ha túl messz megy tőle, felmerül, miért viseli egyáltalán Az ördögűző nevét. A franchise valódi problémája nem az, hogy nincs benne elég démon, hanem hogy az első film már elsőre megtalálta a saját végpontját.
Az eredeti film lezárt egy történetet, nem világot épített
Friedkin és William Peter Blatty nem szabályrendszert vagy újabb és újabb megszállásokhoz használható univerzumot épített. Regan megpróbáltatása egyetlen család életében válik rettenetessé, miközben Karras atya hitének válsága és Merrin atya visszatérése ugyanahhoz a személyes történethez kapcsolódik. A démon jelenléte éppen azért nyugtalanító, mert a film nem ad hozzá kényelmes kézikönyvet.
Ebből következik a folytatások egyik alapvető nehézsége. Egy franchise általában akkor tágítható könnyen, ha az első rész után maradnak feltérképezhető helyek, új szereplők vagy megválaszolatlan szabályok; Az ördögűző azonban nem ezt kínálta, hanem bizonytalanságot. Minél többet magyaráz el egy későbbi film a gonoszról, annál könnyebben veszít abból a kiismerhetetlenségből, amely az eredetit félelmetessé tette.
Az ördögűző II megmutatta, milyen gyorsan eltűnhet a közelség
John Boorman 1977-es folytatása nem egyszerűen nagyobb akart lenni az első filmnél, hanem más nyelven próbált beszélni ugyanarról a gonoszról. A történet Regant, Merrin múltját és Pazuzut egy jóval metafizikusabb, pszichedelikusabb mitológiába kötötte, miközben a naturalista családi horror helyére látványosabb és absztraktabb világ került.
Ez a váltás ma különösen jól látszik, mert a BFI az Exorcist II viharos fogadtatását feldolgozó háttéranyagában azt is felidézi, hogy a nyitóhétvégén egyes nézők hangosan tiltakoztak, a stúdió pedig gyorsan újravágatta a filmet. Boorman merész képi ötletei önmagukban nem érdektelenek, de éppen a különbség teszi láthatóvá, milyen fontos volt Friedkinnél a hétköznapi környezet és a természetfeletti közelségének ütközése.
Az ördögűző III azért működik jobban, mert nem akar újra első rész lenni
William Peter Blatty 1990-es filmje más következtetésre jutott: nem Regan történetét próbálta tovább nyújtani, hanem bűnügyi thrillert épített Georgetownba. Kinderman hadnagy nyomozása fokozatosan nyit utat a természetfelettinek, így a film nem ugyanazt a családi megszállást ismétli, hanem más műfaji szerkezetből közelít ugyanahhoz a hit–gonosz konfliktushoz.
A produkció története közben maga is megmutatta, mennyire nehéz Az ördögűző címét viselő filmet készíteni. Blatty eredeti, Legion című változata kevésbé épített klasszikus ördögűzésre, a stúdió azonban látványosabb finálét és erősebb franchise-kapcsolatot akart. Még a sorozat egyik legjobb folytatásánál is ott dolgozott tehát ugyanaz a feszültség: önálló film legyen, vagy teljesítse azt, amit a cím alapján a közönség vár.
A két előzményfilm ugyanabból a válságból született
A 2000-es években a franchise az eredeti történet elé próbált visszamenni, Merrin atya fiatalkori találkozásával a gonosszal. A különös eredmény az lett, hogy ugyanabból a projektből két eltérő film született: Paul Schrader Ördögűző: Dominium című változata és Renny Harlin Az ördögűző: A kezdet című mozifilmje. Már önmagában ez a kettősség jelzi, mennyire bizonytalan volt a stúdió abban, milyen hangon kellene megszólalnia egy új Ördögűzőnek.
A probléma itt sem pusztán az volt, hogy túl sokat tudunk meg Merrin múltjáról. A magyarázat szükségszerűen konkrétabbá teszi azt, ami az eredetiben részben titok maradt, ezért az előzményfilmnek nehéz egyszerre bővítenie a mítoszt és megőriznie annak erejét. Az ördögűző esetében a háttértörténet nem automatikusan gazdagítja a horrort: néha éppen a hiányzó információ a legerősebb része.
A hívő már nemcsak filmes, hanem üzleti terhet is cipelt
David Gordon Green 2023-as Az ördögűző: A hívő című filmje közvetlenül az 1973-as klasszikushoz kötötte magát, Ellen Burstynt is visszahozta, és egy új trilógia első részének szánták. Ezzel egyszerre kellett volna új történetet indítania, igazolnia a régi szereplők visszahozását és alapot adnia további filmeknek. Az eredeti intim rémálmából így már a premier előtt franchise-stratégiai feladat lett.
A helyzetet tovább nehezítette a Universal és partnerei által a jogokért vállalt, nagyjából 400 millió dolláros üzlet. A film világszerte körülbelül 136 millió dollárt hozott, a tervezett trilógia pedig nem folytatódott az eredeti formájában; David Gordon Green távozása után a stúdió új irányt választott. Itt vált végleg láthatóvá, hogy Az ördögűzőt nem lehet pusztán egy sikeres horrorfranchise receptje szerint működtetni.
Mike Flanagan esélye éppen az, hogy nem A hívő 2-t készíti
Mike Flanagan új filmje, az The Exorcist: Martyrs nem A hívő közvetlen folytatásaként készül, hanem önálló történetként. A film szereplőgárdája már önmagában is jelzi, hogy a stúdió teljes újrakezdésként kezeli a projektet. A 2027. március 12-re tervezett filmben Scarlett Johansson mellett többek között Chiwetel Ejiofor, Diane Lane, Laurence Fishburne, Sasha Calle és John Leguizamo szerepel; a projektről a The Hollywood Reporter friss beszámolója már Martyrs címen ír.
Flanagan választása azért érdekes, mert a saját horrorjaiban rendszeresen a gyász, a hit és a trauma emberi oldalából indul ki, nem egy mitológia szabályainak felsorolásából. Az új Ördögűző akkor kerülheti el az elődök csapdáját, ha nem az 1973-as film ikonikus jeleneteit próbálja újraalkotni, hanem megtalál egy ugyanolyan erős, de saját emberi konfliktust.
Az ördögűzőt talán éppen úgy lehet folytatni, ha nem akarják megismételni
Öt évtized után a franchise története ugyanazt a tanulságot ismétli. A második rész túl messz vitte a mitológiát, a harmadik akkor talált saját hangot, amikor műfajt váltott, az előzmények a múlt részletezésében keresték a választ, A hívő pedig az eredetihez való közvetlen kapcsolattól várta az újrakezdést.
Az 1973-as film nagysága ezért nemcsak örökség, hanem korlát is. Az ördögűző jövőjének nem ugyanazt a démont kell újra megmutatnia, hanem ugyanazt a bizonytalanságot kell új formában megtalálnia: azt az érzést, hogy a szereplők olyan erővel kerültek szembe, amelyet sem megérteni, sem kényelmes franchise-szabályok közé zárni nem lehet.
