Elveszett a Pixar varázslata? Daniel Chong szerint még korai temetni
Ideje beletörődnünk, hogy a Pixar aranykora végérvényesen lezárult, és a láthatáron sincs egy újabb reneszánsz? Valljuk be, a stúdió minden egyes új premierjét agyonnyomja a saját, lehetetlenül magasra tett lécük, egy olyan dicsőséges korszak öröksége, amely talán a 2010-es Toy Story 3 érzelmi katarzisával ért a csúcsra. Bár az Agymanók (Inside Out) és a Coco elhitették velünk (igen, velem is!), hogy a varázslat még mindig működik, ha épp nem a folytatások mocsarában dagonyáznak, az elmúlt évtizedben talán csak a Pirula Panda (Turning Red) tudott igazán felnőni a klasszikusokhoz. A március 5-én mozikba kerülő Agyugrász viszont egy rendkívül érdekes hibrid: bár tele van a rivális stúdiók olcsó húzásaival, a szíve mégis hamisítatlanul pixarosan ver.
A stúdió falai között egyértelműen ott vannak a következő generáció zseniális, merész hangjai, de nehéz kibontakozniuk, ha folyamatosan biztonsági játékot játszó franchise-okba kényszerítik őket, vagy mások projektjeit kell tüzoltóként megmenteniük (gondoljunk csak arra, ahogy a Pirula Panda rendezőjét, Domee Shi-t ráállították a hírénél amúgy sokkal jobb Elio foltozgatására). Ez a futószalagos, fókuszcsoportok által uralt környezet nem kedvez a mesterműveknek. Éppen ezért érdemes a helyükön kezelni a dolgokat: a Pixart lassan ugyanazzal a szemüveggel kell néznünk, mint a DreamWorks vagy az Illumination (a Minyonok atyjai) futószalagon gyártott, szórakoztató, de sokszor kiszámítható termékeit. Az Agyugrász rendezője, a Medvetesók (We Bare Bears) sorozatból is ismert Daniel Chong azonban most megmutatta, hogy ugyanabból a sablonos, popkulturális poénokkal és cuki állatokkal teli eszköztárból is lehet őszinte és vizuálisan inspiráló filmet készíteni.
Egy robot-hód, egy dühös lány és a világ legrosszabb autópályaterve
A sztori hallatán sokan felvonták a szemöldöküket, és a kiszivárgott hírekkel ellentétben a film egyetlen percig sem rejtegeti a masszív környezetvédelmi üzenetét.
A főhősünk Mabel (eredeti hangja Piper Curda), egy dühkezelési problémákkal küzdő, fiatal aktivista, aki foggal-körömmel küzd a helyi erdősáv megmentéséért, amit a dörzsölt Jerry polgármester (Jon Hamm) egy új autópálya kedvéért akar lebetonozni. Mabel gyerekkori dührohamait egyedül a megboldogult nagymamája tudta csillapítani azzal, hogy kivitte a természetbe, így a lánynak a vadon szó szerint a terápiája és az élete lett. Egy este egy rejtélyes hódot követve egy laboratóriumban köt ki, ahol rájön, hogy az állat valójában egy élethű robot, amit az egyik professzora (Kathy Najimy) irányít tudatátvitellel. Mabel nem habozik: feltöri a rendszert, átülteti a saját tudatát a robot hódba, és beleveti magát a vadonba, hogy kiderítse, hová tűntek az állatok.
Avatar hódokra hangszerelve – de a poén mögött valódi tét van
Jesse Andrews forgatókönyve egy percig sem tagadja, hogy ez a felállás lényegében az Avatar rágcsálókra hangszerelt verziója, sőt, a film nyíltan viccet is csinál a hasonlóságból. A hatalmas különbség az, hogy itt nem kell érthetetlen, túlbonyolított sci-fi mitológiát böngésznünk ahhoz, hogy átérezzük a tétet. Az üzenet talán még a Wall-E-nál is direktebb, hiszen nem egy disztópikus űr-jövőbe, hanem a kőkemény jelenbe helyezi a fenyegetést. Jerry polgármester egy kevésbé gyilkos, de legalább olyan kártékony Quaritch ezredes, aki a rövid távú profitért mindent letarolna. A készítők zseniálisan kerülték ki az aktuálpolitikát: a polgármester logója és ruhatára egyszerre használja a republikánus piros és a demokrata kék színeket, így a film nem politizál, hanem egyszerűen csak humanitárius marad.
A Pixar akkor a legjobb, amikor komolyan veszi a dühünket
Az Agyugrász igazi ereje azonban abban rejlik, hogy komolyan veszi a mai fiatalok, a Z- és Alfa-generáció világvége-hangulatát és dühét. Mabel dühe nem egy cuki, elbagatellizált animációs klisé, hanem egy nagyon is valós, tapintható frusztráció a tönkretett bolygó miatt. A film nem akarja lenyomni a torkunkon, hogy egy csapásra megválthatjuk a világot, de elhiteti, hogy a saját kis sarokunkban igenis tehetünk a változásért. És bár kapunk Eddie Money-ra táncoló rajzfilmállatokat, a hódkirály George (Bobby Moynihan) személyében kötelező komikus társat, és a szülőket is megizzasztó szóvicceket, a film érzelmi magja annyira erős, hogy ezek az olcsóbb poénok is megbocsáthatóak. Lehet, hogy már nem ez a régi, érinthetetlen Pixar, de a legjobb pillanataiban még mindig képes pontosan úgy megfacsarni a szívünket, mint a legnagyobb klasszikusok.
Az ítélet
Nagyon jóLehet, hogy már nem ez a régi, érinthetetlen Pixar, de a legjobb pillanataiban még mindig képes pontosan úgy megfacsarni a szívünket, mint a legnagyobb klasszikusok.
Ami működik
- Őszinte és erős környezetvédelmi üzenet
- Mabel dühének és motivációjának hitelessége
- Vizuális ötletesség és érzelmi hatás
Ami kevésbé
- Ismerős, Avatarra emlékeztető alaphelyzet
- Olcsóbb popkulturális és állatos poénok
- Időnként túlságosan direkt üzenet
